Ma alig érteni már azt, amiről Szűrös Mátyás a Hír TV-ben beszélt, nevezetesen, hogy miért gondolta 1989-ben mindenki október 23-át a köztársaság születésnapjának, mikor mára az a politikai csapat, ahová ő is átvonult, bottal verné el a bölcső mellől a rontást hozó, pénzsóvár vajákos álbába szerepében feltüntetett szocialistákat. Nem értjük, milyen félreértésben volt a szabadon választott parlament első ülésén, hogy ellenszavazat nélkül nemzeti ünneppé nyilvánította október 23-át, az új rendszer úgymond a nevére vette ötvenhatot, és ennek mindahány képviselő felállva tapsolt.

A maiak szerint azok ott tizenöt éve elveszíthették a józanságukat. Nem ismerték fel azt, amit Pokorni Zoltán a Fidesz részéről úgy vezetett le, hogy a forradalom leverőinek örökösei nem ünnepelhetnek szívből velük. Belevette a beszédbe Apró Antalt, hogy ha valakinek asszociációs problémái lennének, azt még rásegítse a Gyurcsány-vonalra, amit Rogán Antal egy másik rendezvényen folytatott, igaz, tévesen, hiszen a volt miniszterelnök ifjúként nem volt abban a rossz pillanatban azon a rossz helyen, ahol ő látni vélte, de ez most nem számít. Forradalomban nehéz mérlegelni az erőszak még szükséges mértéke és az igazság vágya között, hát úgy fest, forradalmi beszédekben sem megy ez, de nem is mutatkozik rá szándék. A mai jobboldal oly mértékben építette egzisztenciáját a baloldal létének történelmi megkérdőjelezésére, hogy arcvesztés nélkül ettől, úgy fest, nem mozdulhat el.

A túloldalról pedig - szintén determináltan - nem érkezik érvényes, jó érzéssel átélhető válasz, csak az, hogy köszönjük 56, mára rendben vagyunk. Van köztársaság, szabadság, demokrácia - kész. Védekezni nem akarnak, támadni nem akaródzik. Csendesítenék, lekerekítenék az évfordulót - már az ötvenedik előtt.

Az SZDSZ, mint általában, az MDF mint már egy ideje, súllyal és méltósággal emlékezett. (Kamaratermekben születnek a nagy elődadások?) Csakhogy kint, a nagy teátrális tereken az ilyen típusú, kisimult ünnepeken - lásd: július 14/Franciaország - nem szoktak beszédeket tartani, temetőbe járni, emocionálisan felhajtó erejű helyzeteket felidézni. (Végül is ki a vétkes Jean-Paul Marat halálában, és hol kellett volna megállni a terrorban? Ugyan már! Egy napig örüljünk neki, hogy franciák vagyunk.) A mostani civil történelemjátékok iránti csekély érdeklődés szerint nem tartunk itt.

Figyelemre méltó ebben a helyzetben a köztársasági elnök által választott szerep. Elődje, Mádl Ferenc tavaly kiegyensúlyozó beszédet mondott, de nem állta meg, hogy a privatizációellenes ellenzéki offenzíva kellős közepén ne hívjon fel a köztulajdon fokozott megbecsülésére.

Sólyom László tegnap nem beszélt. Kitüntetéseket adott át - csendben. Talán egy újfajta szertartás első gesztusai lehettek ezek. Igaz, mindezt belelátni a Sándor-palotában történtekbe, fantáziát igényel.

A valóság... Orbán Viktor szerint az 1956 után kivégzett igazi baloldaliak példája ad reményt, hogy egyszer lehet nemzeti egység. Velük lehetne. Akik nem tűrték volna, hogy az ország élén ne választott államférfi, hanem politikai kalandor álljon. Orbán nem feledkezett meg egy bizonyos luxusvilláról sem. A kormányfő az Operában válaszként rövid beszédet tartott és hosszú csendet kért. A jelek szerint azonban ez jó esetben is csak süket csend lesz.