Emlékszem arra is, hogy ennek, amennyire akkor ezt meg tudtam ítélni, tágabb környezetemben mindenki nagy jelentőséget tulajdonított, azt azonban egyáltalán nem értettem, hogy miért.

Nekem speciel az ellenforradalom szimpatikusabb dolognak hangzott akkor, volt valami misztikus és bátornak tűnő abban a kifejezésben, ami tetszett. Forradalmat a XX. században a kommunisták szoktak csinálni, aki tehát ellenforradalmat csinál, az az ő hatalmukat akarja megdönteni.

Annyit tudtam 1956-ról a családban keringő suttogó történetekből, innen-onnan elkapott beszélgetésfoszlányból, recsegő, titkosnak mondott, alig értett rádióadásokból, hogy ami történt, az fontos volt, hősies és persze izgalmas. A magyarok le akarták nyomni a ruszkikat, de sajnos nem sikerült, mert ők nagyobbak és erősebbek voltak, és persze senki nem segített nekünk. Ha sikerül, biztos nem kellett volna oroszt tanulnunk, szóval sajnáltam. Otthon nem igazán beszéltünk a dologról, viszont október 23-a körül éveken át hallgattam a szüleimtől, hogy legyek nagyon óvatos az utcán, amit persze szintén nem értettem, de különösebben nem is foglalkoztam vele. Sosem történt semmi.

A ma húszas évei végén és harmincas évei legelején járó generáció a rendszerváltáskor még túl fiatal volt ahhoz, hogy akár tudatos megfigyelőként, akár tevékeny szereplőként részt vegyen az eseményekben. Talán ennek is köszönhető, hogy ez a generáció mind a mai napig igencsak csekély tudással rendelkezik az 1956-os forradalomról. Ez a generáció az idősebbek számára a legalább helylyel-közzel elérhető második nyilvánosság fórumaiból és mitológiagyáraiból már, az iskolai tankönyvekből pedig még nem tudhatott szinte semmit a forradalomról. Én magam például - felteszem, sok tízezernyi kortársamhoz hasonlóan - sikeresen végeztem el az általános iskolát és a gimnáziumot úgy, hogy sosem volt szerencsém olyan történelem-, de még osztályfőnöki órán sem részt venni, amelyen az '56-os forradalomról lett volna szó. Nem volt elfogadott tankönyv sem, amely az 1945 utáni eseményekkel foglalkozott volna - a legtöbb iskolában egyszerűen könnyebbnek tartották "kihagyni" vagy pár mondatban összefoglalni ezt a "zavaros" időszakot.

Mindez azt eredményezte, hogy ennek a generációnak szinte semmiféle rendszerezett háttértudása nincs az '56-os forradalomról. Mindennek hiányában maradt két forrás az információszerzésre: a családi hagyomány, illetve a politika, pontosabban a politikát az emberekhez eljuttató média. Az előbbi nyilván ott működhetett, ahol volt valamiféle személyes kötődés, és az emlékezetben megőrzött, ápolt viszony az eseményekkel. Ez persze legtöbbször kimerült az utcán járőröző orosz tankok és a pincében töltött éjszakák "kellemetlenségeinek" elbeszélésével; az igazi forradalmárok mindig relatíve kevesen vannak.

A többségnek maradt a politikán keresztül, pontosabban a politikusok megnyilatkozásaiból épített viszony a forradalommal. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek első felében tömegével tűntek fel a hazai közéletben azok a választott és önjelölt politikusok, akik saját politikai legitimációjukat az 1956-hoz kötődő viszonyukból kiindulva próbálták több vagy kevesebb sikerrel megteremteni. Az új magyar köztársaság történetének korai szakaszában gyakorlatilag minden fontos és kevésbé fontos szereplő 1956-hoz képest határozta meg önmagát. Hirtelen rengeteg lett az ötvenhatos, mindenhol hősök, ellenállók, forradalmárok, támogatók, követők és utódok nyüzsögtek újdonsült politikai pártok képviseletében, s köztük időről időre feltűntek gyakorló elmebetegek is. A napi politika kibogozhatatlanul átszőtte és egyszersmind ellehetetlenítette az '56-ról folytatott normális beszélgetést. Ez sokak, hosszú időre e sorok írója számára is, transzportálta a forradalomról való bármiféle gondolkodást az "engem ez egyáltalán nem érdekel" dimenziójába.

A nemzeti ünnepek egyszersmind nemzeti jelképek is. Mint ilyeneknek, könnyen kódolhatóknak kell lenniük. Március 15-ről még akkor is könnyű beszélni, ha nem értek egyet valakivel, mert generációk nőttek fel úgy, hogy elsajátítottak egy bizonyos fajta kanonizált értelmezést vele kapcsolatban. Ez az értelmezés minden bizonnyal nincs tekintettel minden egyes részletére annak a bonyolult eseményláncolatnak, amely 1848-49-ben a Habsburg Birodalom területén történt, ám azóta kellőképpen távol kerültünk a történésektől ahhoz, hogy egy többé-kevésbé mindenki által elfogadható gondolkozási keretet alakíthassunk ki róla. Március 15. mindenkié lehet, október 23. nem.

A történelmet mindössze az különbözteti meg a politikától, hogy régebben volt. A történelem nem más, mint politikai történések utólagos értelmezése, egy szelekció útján konstruált narratíva. Ahhoz, hogy ez a narratíva megépíthető legyen, időre van szükség. Távolságra az esemény és a megfigyelő közt. 1956 esetében ez a távolság nemcsak azért nincs meg, mert maga az esemény sem volt még túl régen, hanem főleg azért, mert a történethez való bármiféle nyílt viszonyulás alig 15 éve kezdődött meg, és maga is aktuálpolitikai történések szerves részét képezte és képezi ma is. 1956 ma elsősorban továbbra is politikai jellegű kérdés, és az lesz egészen addig, amíg politikailag aktívak azok, akik így vagy úgy érintve vannak az eseményekben. A mai huszon-sok és harminc-kevés évesek generációja általánosságban kevéssé érdeklődik a politika iránt. Amíg október 23. táján minden évben felébred a szunnyadó forradalmár némely politikusban, addig esély sincs arra, hogy ez a generáció hozzáláthasson az esemény valódi értelmezéséhez. Addig a többséget pont annyira érdekli ez az egész, hogy örüljön, ha október 23. hétköznapra esik, és nem kell dolgoznia menni. Az idén tehát például pont nem örül.

Külföldiekkel beszélgetve az utóbbi években meglepődve tapasztalom, hogy mennyire sokszor kerül váratlanul szóba 1956. Úgy tűnik, hogy szerte Európában és a tengerentúl ugyanezen generáció érdeklődő tagjai tudnak arról, hogy mi történt nálunk az ötvenes évek közepén. Fejlett történelmi tudattal és sok évtizedes vagy több évszázados demokráciával rendelkező országok polgárai meglepődve figyelik azt a zavart, ami megjelenik az arcomon, ha Nagy Imre, a kommunisták, a másmilyen kommunisták, a barikádok, a tankok vagy a Time híres címlapjáról is ismert emblematikus "pesti srácok" kerülnek szóba. Ők büszkék lennének rá - mondják. Mesélni kéne, mert szép történet - teszik hozzá, mert kívülről, állítólag, így néz ki, ami nagyon fontos.

Szóval, igencsak nem lenne baj, ha az értelmezési folyamat belül is felgyorsulhatna. Ellenkező esetben könnyen lehet, hogy ezek a mai huszon-sok és harminc-kevés évesek már megszületett vagy hamarosan megszülető gyerekeik számára csak a felülről ránk kényszerített iskolai ünnepségekkel szembeni, még egy másik világból itt maradt nemzedéki undor érzését tudják továbbadni majd. Márpedig, mint tudjuk, múlt nélkül nehéz lesz jövőt tervezni. Meggyőződésem, hogy egy valóban a többség számára vállalható és átélhető, s nem csupán évente ismétlődő politikai ingyencirkuszok háttérdíszletéül szolgáló nemzeti ünnep éppenséggel segítene abban, hogy ez az ország normálisabb hely legyen.