Nem tudom, mi lehet ma Josef Piniorral, a Szolidaritás önigazgatói szárnyának egykori ideológusával és képviselőjével; talán ma már nem üldözik az új hatalom képviselői, részben saját régi harcostársai, mint a rendszerváltás hajnalán tették. Pinior "bűne" az volt, hogy a vesztesek oldalán maradt. Találkozni lehetett vele 1989-90-ben Európa nagy városaiban, ahol konferenciákon és esti vitákon kocsmákban vagy kisvendéglőkben magyarázta már akkor, hogy az önigazgatást, a társadalmi önkormányzást (a rendszerré szerveződő önigazgatást) a győztesek - ki tudja, hányadszor - az utópia birodalmába fogják száműzni. Ám az "utópia" mindig feltámad. A hasonló gondolkodású kelet-európaiak gyakran emlékezetünkbe idézzük azóta is, hogy a történelemben már számtalanszor periferizálódott ez a közösségi alternatíva, gondoljunk csak 1871, 1920-1921, 1936-1939, 1945-1948, 1956, 1968 vagy 1989-1991 tapasztalataira, amelyek illusztrálják a vereségek gazdag történetét. De ha vannak vereségek, akkor létezniük kellett az önigazgatói kísérleteknek is. Ráadásul mégsem fogadhatjuk el a nyárspolgári igazságot, hogy "mindig a győzteseknek van igazuk". Ne feledjük, ideig-óráig a fasizmus is volt győztes.

1. A történeti-elméleti probléma

Kis János a vita során Tamás Gáspár Miklós megjegyzéseire válaszul röviden rekapitulálja a marxi szocializmuskoncepció egyfajta értelmezését, amelyről megjegyzi: "Ez nem túl kidolgozott, de megvitatásra alkalmas elgondolás volt, és a vita bebizonyította a tarthatatlanságát." Milyen vita bizonyította be ennek tarthatatlanságát? A válasszal Kis János adós maradt. TGM álláspontja ott hibádzik, hogy vitapartnerével szemben - aki már az egész marxi elméletet ad acta tette - csupán eszményekre hivatkozik, szintén félretéve a történelmi tapasztalatok rendkívül gazdag tárházát, mondván, "az eszményeket meg se kísérelték valóra váltani, az eszmények megvalósíthatatlansága vagy megvalósíthatósága mellett nem szólnak tapasztalati érvek". Ezt az érvelést Kis János okkal fogadta szkeptikusan. A probléma éppen az, hogy semmilyen elmélet, így a marxi elmélet sem határozza, határozhatja meg a történelem menetét, a társadalmi önkormányzás történetét. További problémaként merül fel, hogy a társadalmi önkormányzás kísérletei nem egyszerűen elbuktak - ezeket leverték. Előrebocsátom, hogy e leveretés - amit bizonyítani szeretnék - jelentősége óriási, hiszen ez azt mutatja, hogy a társadalmi önkormányzás kísérletei nem elsősorban belső "törvényszerűségeik", jórészt nem életképtelenségük következtében buktak el.

Nézzük csupán nagyon vázlatosan a főbb kísérletek bukásának okait a XX. század történetében. Az 1917-es munkástanácsok, amelyek a forradalom fő erőit alkották, a szovjet hatalmi centralizáció (és csak részben saját kulturális kezdetlegességeik) áldozataivá lettek. Az önkéntes szövetkezésnek egész rendszere jött létre Szovjet-Oroszországban éppen a világháborús, majd polgárháborús összeomlás következtében. Más szóval, a kapitalizmus összeomlott Oroszországban, és milliók kezdték meg saját életük megszervezését.

Persze a szovjet hatalmi centralizációt a külső és belső fegyveres ellenforradalom hívta életre. És csak később, Sztálin irányítása alatt kovácsoltak a kényszerből erényt, amikor a szocializmust a közösségi tulajdon, a társult egyének önkéntes szövetkezései helyett államszocializmussá, az állami tulajdon kizárólagossága alapján álló rendszerré transzformálták mind az elmélet, mind a gyakorlat terén. A NEP vegyes gazdaságát, amely a társadalmi (szövetkezeti) tulajdon, az állami tulajdon és a magántulajdon alapján állt, radikálisan felszámolták. (Mellékesen megjegyzem, hogy TGM az államszocialista rendszer egész történetét elméletileg nem megalapozottan és a történelmi tapasztalatok némileg egyoldalú csoportosításával "államkapitalista diktatúraként" írja le.)

További tapasztalatot nyújtanak 1936 spanyol önigazgatási-önkormányzói kísérletei, amelyek szintén százezrek mindennapi termelőmunkáját, fogyasztását, egész életmódját határozták meg; végül a nácik és az olasz fasiszták agressziója által megmentett Franco-féle diktatúra taposta el ezeket. Akárcsak a társadalmi önszerveződés számos elemét felvonultató chilei demokratikus szocialista kísérletet alig 40 évvel később: ezt amerikai támogatással Pinochet diktátor tiporta el olyan kegyetlenséggel, amely mellett az 1956 utáni kádári megtorlás méretei eltörpülnek. S akkor még nem is említettük Mexikó, Nicaragua és a többi latin-amerikai ország e téren kimeríthetetlen tapasztalatát. Nincs elegendő terjedelmünk arra, hogy a második világháborút követő kelet-európai önigazgatási fejlemények "bukásának" és az 1968-as önigazgatási kísérletek megsemmisítésének okaira külön kitérjünk, csupán azt jelezzük, hogy mindkét esetben világosan nyomon követhető a nagyhatalmi és/vagy osztályérdekek szerepe e kísérletek felszámolásában.

Az 1956-os munkástanácsokról mint közösségi-önigazgatói kísérletekről a rendszerváltó hatalmi elitek, a parlamentek rendre "megfeledkeznek", noha magát a folyamatot az új parlament 1-es számú törvénye még 1990-ben forradalomnak minősítette. Vajon a magyar munkástanácsok belső képtelenségük okán buktak el? Persze, költői a kérdés, hiszen hatalmi okokból morzsolták fel őket. E munkástanácsok összes dokumentuma publikus, egyetlen történész sem talált egyetlen kapitalista, vagyis a tőkés magántulajdon visszaállításának óhaját megfogalmazó dokumentumot, ami napjainkban az utópia biztos jele. Úgy látszik, bizonyos korszakokban több az utópista, mint a reálpolitikának, vagyis a hatalmi eliteknek engedelmeskedő állampolgár.

Ugyanebbe a sorba tartozik a lengyel Szolidaritás önigazgatói szárnyának eliminálása is. Az a megfigyelés, amit TGM vetett fel a Szolidaritás néhány vezetőjének, mindenekelőtt persze Walesa és Kuron "árulásával" kapcsolatosan, az pontos. Hiszen Kelet-Európa majd minden országában hasonló jelenségeket figyelhettünk meg. Magyarországon talán az önigazgatás ideológusai, akik jórészt a demokratikus ellenzékhez tartoztak, nem álltak át a neoliberális projektek támogatói közé, amikor világossá vált az önigazgatás elnyomása? Az olyan kivételek, mint Szalai Pál, Mikes Tamás és a ma is alkotó Szalai Erzsébet - nem szólva itt az akkor még a kommunista párthoz tartozó rendszerkritikai baloldaliakról - meggyőzően bizonyították tanulmányokban és könyvekben: a nemzetközi pénzügyi szervezetek, a multinacionális társaságok és nagyhatalmi érdekek együttesen az erőviszonyok olyan rendszerét alakították ki a helyi ellenzéki és a régi hatalmi csoportosulások érdekeire támaszkodva, amelyek lehetetlenné tették az önigazgatói munkástanácsok és más termelői, lakóhelyi, kulturális önszerveződések megszilárdulását. Ki ne emlékezne arra, hogy az önigazgatói kísérleteket az első parlament törvényen kívül helyezte (s maga Németh Miklós is megszavazta)? Az új parlament egyik első cselekedeteként alkotmánymódosítást hajtott végre: eltörölte a Magyar Köztársaság Alkotmányának 12/2 paragrafusában rögzített kollektív dolgozói tulajdon fogalmát, amely a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain született megállapodás szerint alkotmányos jog. Ezzel a rendszerváltás jogi megalapozottságára való egyik hivatkozást is megsemmisítette. A pénz és piac által nem közvetített közösségeknek befellegzett, egyszerűen nincsen létjoguk. Nálunk. Ha a tudományos irodalomnak hinni lehet, a dolgozói tulajdon különböző formái a rivális nélkül maradt modern kapitalizmus keretei között sokfelé túléltek és még ilyen körülmények között is felveszik a versenyt a tőkés magántulajdonnal. Van min gondolkodnunk!

De hát ugyanezt a tapasztalatot erősíti a peresztrojka története is. Munkástanácsok, munkásbizottságok, termelői vagy vállalati tanácsok ezrei gondolták úgy a peresztrojka időszakában, hogy az állami tulajdonra ráteszik a kezüket, a bürokrácia és a tőke nélkül irányítják majd az üzemeket, már ha a "demokratikus" hatalmak ezt hagyták volna. E történetről magam is írtam már néhány oldalt, publikáltam levéltári forrásokat magyarul, bátran állíthatom, az önigazgatás bukásának alapvető okai ugyanazok, mint másutt. Gorbacsov és Jelcin, akik 1986-88-ban az állami tulajdon közösségi megreformálására tettek ígéretet mint "Lenin örökösei", a nemzetközi gazdasági szervezetek és a nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA, illetve a hazai menedzserbürokrácia, a banki-állami apparátusok vezető csoportjainak nyomására átálltak a privatizálás neoliberális gyakorlatára. A történet ismert: a piaci vegyes gazdaság, amely állami, társadalmi és magánszerktorból állt volna, gyakorlatilag teljes egészében az utóbbi ellenőrzése alá került, de nem ám a piaci típusú privatizálás segítségével, hanem az osztogatásos privatizálásáéval - a piacgazdaság nagy dicsőségére és az új uralkodó osztály nagy hasznára. Természetesen maguk e kísérletek számos belső problémával és ellentmondással küzdöttek. Már a bürokrácia és a piaci viszonyok nyomása alatt összeomlott jugoszláv önigazgatás tapasztalatai is megvilágították, hogy az önigazgató kísérleteknek a világpiachoz való viszonya elméleti és gyakorlati szempontból is megoldatlan, ám maguk a termelők is el tudják dönteni, hogy érdemes-e az önigazgatói szektorban dolgozni, élni, vagy sem. Az államnak csak annyi feladata lett volna, hogy e szektor létezésének feltételeit biztosítsa, akárcsak a magántulajdonos szektorét.

Mindezek alapján úgy látom, hogy nem az elméleti érvek, nem az utópisztikus meggyőződések okozták a társadalmi önigazgatás bukását, "életképtelenségét", hanem kemény hatalmi, gazdasági és osztályérdekek. Legtöbbször vérrel és vassal...

2. Az erkölcsi kérdés

1989-ben lehetett az újkapitalizmus mellé állni, lehetett a régit visszasírni, lehetett egy harmadik, mondjuk, az önigazgatói alternatíva mellé állni, amelynek bukását nem Palkovics vagy másvalaki "árulásával" kell magyaráznunk, hanem mint fentebb utaltunk rá, komolyabb történelmi erők játszottak ebben meghatározó szerepet. Ma erkölcsileg nemcsak két front létezik, egyebek mellett fennáll annak a lehetősége is, hogy az ember legalább nem támogatja az új elnyomó szisztémát, amelynek "ellentmondásairól" Kis János és TGM megemlékeztek - noha nem egyforma hangsúlyokkal. Végül is támogatni és ünnepelni sem 1989-ben, sem ma nem kötelező!

Kis János és TGM polémiájának témája nem elszigetelt jelenség a magyar szellemi életben sem, hiszen hasonló viták folytak-folynak példának okáért az Eszmélet folyóiratban. Ezek az eszmecserék, miként a Kis-TGM vita is bizonyos értelemben visszatérést jelentenek az 1980-as évek szerteágazó szocializmusvitáihoz, ahhoz a periódushoz, amikor az alternatívát felismertük. Gondoljunk például Tütő László Marx-rekonstrukciójára, Tőkei Ferenc vagy Szabó András György elméleti munkásságára, Mocsári József privatizációt elemző írásaira. Már az akkori viták is - legalább részben - közvetlenül a Szolidaritás történelmi tapasztalatainak valaminő értékeléséből nőttek ki. Az alternatíva a gyakorlatban így merült fel: államszocializmus - önigazgatás - kapitalizmus.

Kis János és TGM vitája 20 évvel később megint arról (is) szól, hogy vajon érdemes-e keresni napjainkban valamiféle alternatívát a megvalósulttal szemben. Mindkét vitázó felhozza a maga érveit a megvalósult rendszer mineműségéről. De megint nem az elmélet, a bölcsesség, az elmeél dönti el a vitát, miként a Szolidaritás útválasztásánál sem a tudásról volt elsősorban szó (noha az önigazgatásnak akkoriban több és jobb teoretikusai voltak, mint ma, gondoljunk csak Bence-Kis ebbe a tematikába vágó kis könyvére!), hanem érdekekről. Érdekekről, amelyekről TGM szól, Kis János pedig e ponton nem differenciálja az érdekek fogalmát, hanem a sokkterápiát teszi meg általános érdekké, mint annak idején mások az állami tulajdon azonnali bevezetését.

Isten őrizz, hogy bárkit saját eszméi elárulásával és más hasonló dolgokkal vádoljak, a szóban forgó probléma ennél sokkal komolyabb. De mégis csak fel kell tenni a kérdést: ha a rendszerváltó elit jó része nem ilyen lovat akart (az elszegényedés, a munkanélküliség, a halálozási ráta drasztikus romlása, az etnikai tisztogatások több százezer halottja a Balkánon és Oroszországban, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus és cigánygyűlölet fellobbanása, az új analfabétizmus elterjedése, az erőszak és a tudatlanság kultusza; nem is sorolom tovább, mindenki tudja, miről van szó), akkor mi ma a teendő, ha nem újrakezdeni az alternatíva intellektuális és politikai "felépítését" azon történelmi tapasztalatok alapján, amelyekről az Európa szerte ismert két értelmiségi beszél. Ha egyszer nyilvánvaló, hogy a tőkerendszer - minden elkerülhetetlensége ellenére - minden eszközzel csak a maximális profit megszerzésére tör a vitázó felek által is hangoztatott, egyetemes katasztrófákkal súlyosbítva (éhínségek, népirtások stb.) az emberiség helyzetét, lehet-e más erkölcsi kötelességünk, mint az alternatívák keresése? Erkölcsileg védhetővé teszi-e a kapitalizmust az a jogrend, amely írott malaszt marad nap mint nap - hiszen a jogok és a valódi lehetőségek között állandó, nem csökkenő szakadék tátong? Mi szól az ellen, hogy alternatívát keressünk a fennállóval szemben? Ha 1973-ban és 1987-ben helyes volt alternatívákban gondolkodni, ma miért volna helytelen? Ez az a kérdés, amelyre Kis Jánosnak nincsen meggyőző válasza.

Hit és meggyőződés kérdése persze, hogy a mai kapitalizmust ki tekinti erkölcsileg védhetetlennek, ki nem. De vannak tények, amelyek erkölcsileg nem relativizálhatók: Hobsbawm írja egy helyütt, hogy a XX. században 183 millió ember halt erőszakos halált, és ha ehhez hozzávesszük az éhínség következtében elhaltakat, hihetetlen adat jön ki, nem merem leírni. Nincsen érv, ami ezt relativizálhatja. Sokan tudtuk 1989-ben is, hogy a tőkés magántulajdon totális uralmával szemben - éppen azért, mert az államszocializmus évtizedei alatt a termelők egész generációi "hozták össze" az állami vagyont - őket vagy utódaikat is megillette volna az esély az autonóm cselekvéshez szükséges gazdasági "emeltyűre". 1989 decemberében a munkástanácsok országos parlamentjének létrehozásakor Bokros Lajos még ott ült mellettem, harcolva a mi életünkben példátlan társadalmi-gazdasági és kulturális egyenlőtlenségek meghonosodása ellen. Egyszer csak ő is a "hatalmasok" oldalára állt, ő is megértette: elment a hajó. Nem volt többé fontos, hogy jön-e egy másik, sőt, érvek születnek arra, hogy nincs is többé hajó.

A rendszerváltó értelmiség köreiben csak nagyon kevés embernek volt bátorsága kijelenteni, hogy tévedett a létrejött rendszer jellemzői tekintetében. TGM közéjük tartozik. TGM ezzel - ellentétben Kis János vélekedésével - nem az MSZP körüli értelmiséghez csatlakozott, noha kétségtelen, ott is vannak rendszerkritikai értelmiségiek (még), hanem ahhoz a hazai és nemzetközi irányzathoz, amely elveti a "történelem végét", tehát alternatívát tételez fel a fennálló rendszerrel szemben. Olyankor kell e kérdéseken igazán töprengeni, amikor az alternatíva még nincsen a gyakorlat napirendjén. Most igazán ez a helyzet.

Szántó Lajos plakátrajza