Tegnap hajnalban meghalt Eörsi István.

Hozzá kellene tennem: költő - ezt tartotta a legfontosabbnak -, elbeszélő, esszéíró, szatirikus, színházi ember, közíró sarkantyú az állam véknyában, republikánus, ironikus, sportember, mindennapi versenyző és bajnok, hűséges és hűtlen férj, szerető és apa, egyre inkább apa, és nagyapa is, megbízható barát, bökdösős, antiszentimentalista szentimentális, kisfiú és férfi a talpán, aki csak azért is mindig megmondja, akire sokan megharagszanak, bosszúból semmibe veszik, elfelejtik, úgy tesznek, mintha megunták volna, pedig csíp, amit mondott, abban van valami, nekem azt mondta, már eleget írtál a cenzúráról, menjél túl rajta, ő spontán vagy eltökélt derűvel túlment rajta, például a márianosztrai börtönben, ahol a fegyőrök vizsgáló sorfala között meztelenül kellett elhaladnia, ha nekik ez kell, legyen, talán még viccelt is, ő pucéron is Eörsi István, más ötvenhatos elítéltektől tudom, hogy a zárka öröme volt, vele a jókedv beköszöntött a depreszszióba, a humora, a kedélye a halálra készülő Lukács Györgyöt is felvidította, talán csak ő, mert nem akart semmit, szerette és csodálta öreg tanárát, és nem lett volna olyan elvi ok, amely a megtagadására késztethette volna, noha elvlovag volt, nyargalt, akár egyedül maradva is Rosinantéján, örülök, hogy kereken hétszer nyargalt nekem is, ő számolta, de nem érdemesített több csapásra, mert abban sem volt biztos, hogy olvasom, de azt meglátta, hogy nem haragszom csöppet sem, jó egészsége jelének láttam, és azt gondoltam, amíg bokszol, addig jól van, edzett formában, de az az igazság, hogy akkor is tudott még bokszolni, inkább legyintgetősen, elégikusan, amikor már a sarkában volt a halál, amikor a nagy tréfamester már a fiát, Jánost gyászolta, akinek a betegségét, a leukémiát, őrá is rámérte a sorsa, gondolhatnám, hogy magára vette, mert bár sokan haltak körülötte, hogy a fiú az apja előtt menjen a sírba, ezt az ősi abszurdumot nagyon nehezen viselte, és körülvette az utolsó, a Végjáték című munkájának a filozófiai hangulata, a bibliai Jób metaforájába költözött át, a feloldhatatlan, a helyrehozhatatlan veszteség, a megszépíthetetlen halál arcába nézve, volt benne elkomorodás, de fegyelem és elegancia is a szenvedés elviselésében, tárgygyá tevő legyűrésében, a lökdösődő vagy lázadó fiú mellett ott ült egyre soványabban, komolyabban az öreg Pisti, aki mögött ott volt egy sereg szerelmi kaland és házibuli-rendezés minden szilveszteréjjel, de amikor egyedül volt az Erzsébet hídra néző Duna-parti lakásában, mondhatni a város legközepén, akkor a megmaradt kisebbik fiú, László, a régi barátok, nők és férfiak nem sokan, hozták a meleg levest, a törődő szeretetet, és mindinkább az ámulatot a természeti csoda láttán, hogy lábhoz tett és újra meg újra elővett komputerrel várja a véget, és csak azért is egy nappal megelőzi, és átadja kiadójának az utolsó kéziratot, ahogy az irodalom utóvéd várőréhez illik, a mesterség atlétájához, a bohóckodó sztoikushoz, a száguldozó moralistához, aki még elgyengülve, lázasan is maga vezeti autóját a kedves színházba, Kaposvárra, hogy még benne legyen a baráti együttesben, ahol mindenre képes volt, darabírásra, fordításra, újrafordításra, dalköltésre, sőt, ha hagyták, rendezésre is, ez az állandó készség bűvölt el, hogy áll a kaland elébe, el kell menni egy tragaccsal átlumpolt-virrasztott éjszakák után valahonnan valahova, messzire, ő a sors markába csap, kiteszi a bal kezét az autó ablakán, hogy a szél hűtse, és ő ébren maradjon, felujjong, most majdnem meghaltunk, hál' istennek, csak majdnem, ő a veszélyt a legpompásabban az utolsó, lélegzetelállító pillanatban kikerülte, mert tudod, Gyuri, én nagyon megbízhatóan vezetek, és ebben a pillanatban durr, belehátrált egy villanyoszlopba, havas úton egy arra haladó sofőr lát egy felfordult kocsit, próbálja kideríteni, hogy él-e még benne valaki, Pisti rikkant rá tótágast, mintha régi ismerőst üdvözölne, és, ha hiszitek, ha nem, pupákok, Pisti megeszik egy vizespoharat is, az üvegcserepeket gondosan szétrágja a társaság közepén, hogy ne sértse meg a nyelőcsövét, ami, ugye, bolondság, de amikor a rendőrségen faggatják még a régi rendben, hogy hova lett egy bizonyos bűnös kézirat, ahelyett, hogy megmondaná, azt mondja, hogy elvesztette, otthagyta egy telefonfülkében, készségesen tudatja, hogy melyikben, keressék, és amikor a börtönből kijövet a bölcsek megdorgálják, hogy miért megy mindig fejjel a falnak, Pisti a lehető leglogikusabb választ adja, "Nem én megyek neki, a fal jön nekem", de nemcsak Eörsi volt leleményes küzdő, a fal is tud lenni rugalmas, átalakul gumivá, néma köddé, semmibevétellé, lepöccintéssé, amit ez a vigyori kopasz mond, azt eleresztik a fülük mellett, hadd mondja, írásra, harca készen, a békebontó csak akkor kap elismerést, amikor már nem sokáig húzza, akkor már jobban odafigyelnek rá, mert minden szónak megvan a hosszú árnyéka, visszhangja, és már mind többet jelent önmagánál, de erre a többletjelentésre ritkán és kevesen érnek rá odafigyelni, sokan szerették, azt hiszem, kevesen gyűlölték, és aki ismerte, olyasmit érezhetett, hogy micsoda dolog ez, Pisti, te aki az életkedvet hozod a táskádban kolbász és pálinka mellett, azonkívül számos telefont, rohangálást és nyugodni még éjfélkor sem tudást, te adnád fel, öreg cimbora? most utólag nem hallgatom el, csodáltam ezt a vígságot a vesztésben, a talpra állásban mester keljfeljancsit, és aranyosnak találtam a dünnyögő aggodalmát is, hogy mikor a házigazda azt mondta, tudod, Pisti, itt van Gazsi is (Tamás Gáspár), akkor a friss vendég, elkomorult, és azt dünnyögte, lehet, hogy "ezt nem tudom ledumálni?", de Pisti megtette a magáét, döntetlen volt, megosztoztak a társaság figyelmén, győzték két lábon járó irodalomként fáradhatatlanul, és bár igaz, hogy legvégül a halál angyala nem hagyta magát ledumálni, Pisti mégis acélos szellemmel folytatta, és egy elmélyült zárótétellel lezárta a maga párhuzamosát, életét és irodalmát, amelynek tanulmányozásához az ifjú érdeklődőknek bátor empátiát kívánok.

Ha netán mennyei bírája elé kerül, amiben nem hitt, de ki tudja, akkor neki nem azt fogják mondani, hogy "Pisti, hagyján, hogy nem voltál Mózes, de miért nem voltál Eörsi István?" nos, ezt biztosan nem fogja mondani neki a legmagasabb bíró, mert Pisti szinte maradéktalanul az volt, aki, mi nagy szó, kedves barátaim.