Teréz Győrben, pontosabban az akkor önálló Győrszigeten látta meg a napvilágot, a Híd utca 12. szám alatt lévő sarokházban, ahol papájának, Baruch Edének az emeleti lakás alatt rövidáru-kereskedése volt.

Riza négy elemit végzett, a helyi zsidó iskolában, amelyben jobbadán német nyelven folyt a tanítás, és ahol valami kis héber nyelv mellett a kézimunka volt a fő tantárgy. De azért Riza művelt nő lett, sokat olvasott, zongorázott, beszélt franciául kicsit. Rendkívül választékosan írt, magyar nyelven is. Természetesen megtanult főzni, sütni; kézírásos receptkönyvét 1869-ben vetette papírra. Kamaszkorában szülei üzletében segített, bálozott, rokonokat vizitált, templomba járt, amatőr színielőadásokon lépett föl.

1876-ban ment férjhez unokatestvéréhez, Berger Bernáthoz, akivel három éven át levelezett elébb. Minden leveléhez piszkozatot készített természetesen. A piszkozatokat gondosan archiválta. Az ifjú pár Mosonba hurcolkodott át, ahol mindkettejüknek számos rokona élt.

A Fő és a Zsák utca sarkán álló hatalmas, földszintes, tizennyolcadik században épült házmonstrumban telt le Riza nagy, jó, fő, igazi élete.

Együtt laktak - volt hely bőven - a biztosítási ügynökösködő férj üzlettársával, egyben édes öccsével, és annak feleségével, aki történetesen Riza nővére volt. Nem volt idegenbe vetődés tehát, nem kellett újat kezdeni, ismerkedni, minden csak ment tovább.

Riza és testvére, Lujza nem végeztek kenyérkereső munkát, bár be-besegítettek az adminisztrációba. De mindenekelőtt együtt vezették a hatalmas ház hatalmas tartását - hatalmas tartással, vidáman, büszkén erősen.

Riza volt a főnök. Pillér. Fundamentum. Egy világnak fundamentuma.

Ez a világ teljes volt. Minden benne volt: ház, kert, gang, szaletli, kert, kút. Konyha harmincöt négyzetméteres, benne márvánnyal borított konyhaasztal, két tűzterű sparhelt. Kamra is majdnem akkora, és volt jókora kulcsa is neki. Volt kiskamra, Handspeiz. Étkező, nappali, szalon, kredenc, fajansz, ezüst és herendi. Zongora természetesen. Volt féltucatnyi hatalmas gabonaraktár, gyümölcsös, kacsa és liba, negyven év alatt elzsidósodott keresztény szolgáló, hó testű Paula. Volt hétkor kelés, mosdótál, lavór, reggeli, kávé, csütörtöki piac, befőzés, káposztasavanyítás. Voltak dédik és nagypapák, gyerekek, unokák, szomszédok, üzlettársak, volt templom, és volt pad, utcai is, kerti is. Volt színház és volt vizit, korzó, kávéház, és tán még az is volt, amiről otthon nem esett szó soha.

Minden volt. És mindenhez volt mit enni. Mert voltak étkek mindenekelőtt: volt kemencéből lángos, prósza, gyömbéres piskóta, mandulás húsgombóc, élesztős palacsinta és sült barackhab, volt, Kalbschnitzel braun gedünstet, vagyis párolt borjúszelet hagymás-citromos mártásban, és volt még sok-sok száz csudás koszt.

Minden volt Riza néni házában, minden. De leginkább és mindenekelőtt egy dolog volt: rend.

Igazi, szép, emberi, polgári, magyar, német, zsidó rend.

Rendje volt a világnak.

Világrend volt.

Aminek egyszer csak vége lett.

Nagyon-nagyon vége.

Rendetlenség lett. Szóródás, vetődés, dűlés, romlás, nincsség, ölés.

Riza néninek volt gyermeke, unokája, dédunokája is számos. Ez utóbbiak közül úgy hívták az egyiket, hogy Körner András. Két évvel dédanyja halála után született, 1940-ben tehát. Azt az évet András nagymamájával, tehát Riza néni lányával együtt, által, miatt élte a pesti gettóban meg, át, túl. A kis András gyerek négyéves volt ekkor. Aki látott már nagymamát négyéves unokával, az el tud valamit képzelni erről. Persze, csak valamit. Gettót képzelni bajos.

Körner András itthon cseperedett. Dögvész idején született, eszementségben cseperedett, stupiditásban eszmélt. Ötvenhatban el akart vetődni, de visszapattant. Elvégezte a pesti műszaki egyetemet, elhelyezkedett az Ipartervnél, aztán 1967-ben mégiscsak disszidált. Mivel nagyanyja, nagynénje New Yorkban élt, odavetődött, és boldogult, legalábbis elvolt: dolgozott, inkább mások keze alá, mint maga nevén, de pár építése úgy is akadt, került család, gyerekek, volt cseperedés, boldogulás, hazalátogatás, mi egy viszonylag normális, semmi különös életbe belefér.

Aztán egyszer csak történt valami különös.

A haza-hazalátogató őszülő András gyerek nem igazán tudott miről diskurálni Hollán utcában lakó édesanyjával. Igazánból soha nem pendültek egy húron. Ki tudja, tán a nagymama közéjük állt. Mindegy ma már. De - úgy tíz éve - támadt egy ötlete Andrásnak. Elkezdte beszéltetni - magnóba is bele - a mamát.

Nagy a nagymamák hatalma, nagyobb, mint gondolnánk, úgy tűnik.

Mert már pár beszélgetés után is feltűnt, hogy a mama gyermekkorának arra az időszakára emlékezik legszívesebben, legtisztábban, legélesebben, melyeket nagyanyja, tehát Riza néni mosoni otthonában tölthetett. Hatéves koráig ott lakott ugyanis, és aztán is minden nyáron több hónapig időzött a nagymama házban.

Riza néni föltámadott.

Körner András szépen lassan beköltözött dédanyja városába, házába, életébe. A múlt elkezdődött, élni kezdett, megelevenedett, regisztráltatott és rögzíttetett, hajszál pontosan, és végérvényesen.

András elment Győrbe, megnézte a ma is álló Híd utcai házat, megvizitálta a zeneiskolaként szolgáló győri zsinagógát, elment Mosonba, ott is megnézte az ősi házat, mely öregek napközije ma. Aztán visszament New Yorkba, ahol egyszer átment nagynénikéjéhez, aki odaadott neki egy ládát, amelyben Riza néni kézírásos receptgyűjteménye és lánykori leveleinek piszkozatai lapultak egyebek között.

Körner András megtanult gót betűs német kézírást olvasni, szépen átültette és le-, illetve begépelte a szövegeket no meg recepturákat, amelyeket szépen, szisztematikusan ki is próbált; megfőzte, megsütötte, elkészítette, föltálalta dédanyjának minden receptjét, a kemencéből lángost, prószát, gyömbéres piskótát, mandulás húsgombócot, élesztős palacsintát, sült barackhabot, a Kalbschnitzel braun gedünstet-t, vagyis párolt borjúszeletet hagymás-citromos mártásbant, és a még sok-sok száz csudás kosztot.

Vissza-visszarepült a Hollán utcába, letette az asztalkára a magnót és beszéltette tovább édesanyját. Majd New Yorkban leült a gép elé, és az interneten kikeresett minden kikereshetőt. Elolvasott mindent, amit a zsidó konyháról, vallásról, Győrről, Mosonról publikáltak - természetesen nem csupán magyar, de angol és német nyelven is. Majd repült Pestre vissza, és kérdezett megint. Mindenhez hozzákérdezett, hozzáolvasott, hozzákönyvátarazott, levéltárazott.

Körner András lassan elrizásodott. Mosoni lett. Ő most és New Yorkban lett német nyelvű, magyar szívű, többnyelvű, kulturált, munkás, olvasó, mosoni zsidó polgár.

Mindent, amit hallott, olvasott, megemésztett, magába épített, mérnöki pontossággal dokumentált, rögzített, rendszerezett és illusztrált.

Mert fölhasználta azt a sajátos lehetőséget is, hogy ő építész, és - a komputerkorszak előtt cseperedvén fel - még muszáj volt rajzolni is megtanulnia.

Dédanyja világát így nem a néhány megmaradt fotóval, hanem enkézzel készített, a száz év előtti szakácskönyvek hangulatát idéző varázslatos, ám mérnöki pontossággal elkészített grafikákkal dokumentálta.

És az egészből írt, rajzolt egy vaskos könyvet, angolul, amely A taste of the Paste címmel tavaly jelent meg New Yorkban, majd most a Vince kiadónál, Kóstoló a múltból-ként Gergely Anikó fordításában itthon is.

Rendes könyv lett.

Rendesen csudás.

Egy "szakácskönyv" amely páratlan, de nem csupán a maga nemében, a magyar gasztronómia írás terén, de az a magyar társadalomtörténet, a magyar néprajz, a magyar zsidóság és a magyar polgárság történetírásában is. Egy szakácskönyvbe rendezett elsüllyedt világ. Párolt Atlantisz-sült.

A rendes világnak lassan száz éve, hogy vége van.

De a rend csodák csodájára mégis megmaradt. Csak éppen nem odakünn. Hanem odabenn. Körner Andrásban, és persze néhány többiben.

Semmi sincsen már, ami rendes lenne odakint, ebben szétesett, piszkos világban; minden rendetlen: az ország, a város, a politika, a párt, a templom.

Csak az egy magányos ember lehet rendes itt már.

És az ő könyve.