Mi a fontosabb: a filozófia vagy a társadalomrajz? Az arisztokrata Jeanne történetében akad ez is, az is, a könyvet mégis, mint zápor a talajt, valami szép, szomorú érzékiség itatja át.

Mindjárt az első mondatban zuhog a meleg májusi eső, megolvasztja az odaadó földet, mint a cukrot. Aztán egy hosszú, holdfényes utazás következik a szeles tengerparti birtokra, ahol a zárdából épphogy kiszabadult hamvas leány egész éjjel az ablakban könyököl, és testét-lelkét átengedi a nyüzsgő tavaszi éjszaka ismeretlen izgalmának. Csupa íz, csupa szag, csupa hang: a fegyelmezett mondatok szinte forrnak és bizseregnek az erotikától - kevés regény kínál ennyi ragyogó, levegős, pontos és boldog tájleírást, ilyen felszabadultan panteista, érzéki örömöt.

Maupassant persze nem idealista. A tizenhét éves, természetimádó Jeanne, aki bátran fut versenyt a széllel a sziklapárkányokon, és élvezettel úszik ki a tengerre egymagában, hamarosan megismeri a testi szerelmet. Az olvasó sejti, hogy nem sok jóra számíthat az újdonsült férjtől, ettől a jellegzetesen jellemtelen maupassant-i szépfiútól, mégis a teljességgel felvilágosítatlan, hálófőkötős, fodros inges hősnővel együtt borzad el, amikor "combjához egy idegen, hideg, szőrös comb" siklik - mintha maga az ördög csusszanna be egy angyal ágyába. Ez a hirtelen ráközelítés, ez a tapinthatóan testi figyelem teszi felejthetetlenné Maupassant írói módszerét: mellébeszélés nélkül, orvosi pontossággal, mégsem naturalista túlrészletezéssel mutatja meg az élményt vagy a traumát, hogy aztán hosszan kifejtse annak egyéni és közösségi következményeit. De az olvasóban nem elsősorban a társadalmi konfliktusok vagy filozófiai problémák maradnak meg, hanem ezek a felnagyított pillanatok: a tengeren teljes pompával felkel a nap, egy cselédlány hangtalan kínban megszül, Jeanne régi családi leveleket olvas fel virrasztás közben halott anyjának, egy bábaként és halottmosóként dolgozó öregasszony kifejezéstelen arccal várja egy új élet érkezését. És vannak egészen vad, a végletekig romantikus jelenetek is: Jeanne és férje első és utolsó igazán boldog együttléte a "szajhaszagú" Korzika vadregényes szurdokában, egy atlétatermetű gróf éjszakai halászata vagy az a mitikussá nagyított, filmszerűen pergő dráma, ahogy egy őrjöngő férj pusztítja el asszonyát és annak szeretőjét a tomboló viharban. Ilyenkor, mint Jókainál vagy Mikszáthnál, átforrósodik az írói hang, felcsapnak a szenvedélyek - másutt viszont családok anyagi helyzetét és osztályviszonyait, vagy a parasztok erkölcsi szokásait tárja elénk a szerző aprólékos részletességgel. Maupassant arányérzéke kitűnő, kamerája hol ide, hol oda pásztáz, és mindenütt lát valami érdekeset. Mai szemmel talán csak a hősnő végtelen naivságának folytonos hangsúlyozása, túláradó érzelmessége bosszantó, de ez nem a regényíró bűne, hanem a korszak elmagányosodott, mindig külső támaszt kereső nőalakjainak sajátsága.

Bár nem mondja ki, de az író nagyon is tisztában van vele, hogy Jeanne megszállott anyasága, fia iránti rajongása frusztrált érzékiségéből fakad, amelyet neveltetése és sorozatos megcsalattatása okán nem élhet úgy ki, mint a cselédek, a parasztok, vagy akár, mint lassan kiderül, saját szülei. A klasszikus férfi írók nőregényei Flaubert-től Tolsztojon át Móriczig mintha mind ezt a kielégítetlenséget vagy kielégíthetetlenséget próbálnák megérteni az asszonyokban. Ez nem puszta szerelemvágy, hanem a szaporodás kényszerének démona, amelyet a regény végén feltűnő csecsemő éppúgy megtestesít, mint a vajúdó kutya, amelyet habzó szájjal ver agyon az ördögien puritán, természetgyűlölő pap. Maupassant soha nem ítéli el az érzékiséget, de tisztában van a teremtés halálos erejével. Ez a legnagyobb lecke. Mindig lesz mit tanulnunk tőle.