Hosszan töprengtem azon, minő szakadék választja el a jellemzően iskoláskorú kisaszszonyok-úrfik tananyagát és manifeszt zenei vonzalmait. Azóta is foglalkoztat, miként gyógyítható az a skizofrén állapot, hogy a diák merőben mást tanul (?) az ének-zene órán, mint amit a saját örömére hallgat.

Garamvölgyi Zsolt most megoldotta a dilemmát: "...a tárgy oktatását a rockzenére kell alapozni" (Rockzenét az iskolákba!, szeptember 19.). Véleményét természetesen tiszteletben tartom, érvelésének tényanyagát, mivel számtalan tévedést tartalmaz, kevésbé. Azt írja például, hogy "zenetanárok felmérése szerint az emberek mindössze egy százalékát érdekli a klasszikus zene". Gondolom, a "klasszikus" meghatározáson a hangversenytermekben, operákban előadott művek összessége értendő. A felmérés módszertanát nem ismerem, de ha ez igaz, a kvóta majd' felét kimeríti 40 000 bérlőjével a Magyar Állami Operaház - és ez még csak nem is országos adat, a főváros hangverseny-látogatóit sem foglalja magában. Az általános iskolás korcsoport jóval több mint tíz százaléka tanul zeneiskolában, és nem feltétlenül elektromos gitárt vagy szintetizátort. Persze jellemzően szülői döntés alapján kezdik, de aki nem hajlandó gyakorolni, bizonyosan kimarad, inkább előbb, mint utóbb. Tízezrek muzsikálnak önként s dalolva amatőr kórusainkban; azt hiszem, nincs adat arról, hogy hányan vásárolnak operát, szimfóniát CD-n.

Tévedés, hogy a klasszikus zene (ez nem az én meghatározásom) az ipari forradalom idején jött létre. Évszázadokkal korábban, és nem csupán "egy szűk réteg igényeinek kiszolgálására". Operát, zenekart valóban az uralkodók és az arisztokrácia csúcsát alkotó főnemesek engedhettek meg maguknak egy - nem túl hosszú - ideig. Velencében 1637-ben nyílt meg a világ első, belépti díj fejében látogatható operaháza, s alig 150 évre rá 22 színház szakosodott operára a hatalmát vesztett, gazdaságilag hanyatló lagúnavárosban. Valamennyi a jegybevételből tartotta fenn magát. Kötve hiszem, hogy a patríciusok és vagyonos polgárok elegen voltak e társulatok eltartására. Az ipari forradalom egyáltalán nem hozható kapcsolatba a ma klasszikusnak tekintett egyházi zenével.

Földrajzi, ha tetszik geoesz-tétikai értelemben a klasszikus zene soha nem volt egyetemes, miként a rock sem az. Mindkettőnek azonosak a határai, melyek a fejlett vagy rohamosan fejlődő országokat választják el a világ nyomorgó milliárdjaitól. Ha nem tévedek, Bangladesben vagy Ruandában se Beethovent nem játszanak, se rockot. Vitatom, hogy a klasszikus zene "kötöttségei miatt nem tudta integrálni az Európa perifériáin élő, s a nem európai népek zenéit..." Mozart magyar forrásokból merítette törökösnek vélt zenéit, messzebbre ama korban sem ő, sem más nem hallhatott. Debussyre nagy hatással volt az 1889-es párizsi világkiállításon megismert jávai gamelán zene és Muszorgszkij, s mi mást tett Bartók, mint hogy integrálta a klasszikába a "hátsó udvar" népzenéit. Hadd emlékeztessek arra is, mennyit koncertezett Yehudi Menuhin Ravi Shankar indiai szitárjátékossal. Ezek persze csak kiragadott példák, melyek vég nélkül szaporíthatók. Az Európán kívüli népek zenéjéről praktice semmi nem volt ismert a XIX. század végéig. Zeneszerző csak abból merít, amit módjában áll megismerni.

Garamvölgyi kolléga rosszul tudja, hogy a műalkotásként tisztelt muzsika "...képtelen volt élni a később kifejlesztett, vagy később elterjedt hangszerek (ütőhangszerek, elektromos gitár, szaxofon stb.) nyújtotta új lehetőségekkel." Kezdem a szaxofonnal, mert ez a rockhangszerek korelnöke. Adolphe Sax belga születésű hangszerépítő 1841-42 táján találta fel Párizsban. 1846-ban szabadalmaztatta és gyártotta hangszerépítő vállalatában. Percek alatt bevezették a francia katonazenekarok, alkalmazta Berlioz és a gall nagyopera két mestere, Halévy és Meyerbeer. Versenyművet írt rá a XIX. század végén Debussy, a múlt század kilencvenes éveiben Lendvay Kamilló (Versenymű Désre és zenekarra címen méltattam e helyütt boldogult zenekritikus koromban). Közben használta számtalan zeneszerző, nem egy művében Anton Webern, Bartók, Kodály is. Dzsesszhangszerré a múlt század húszas éveinek elején vált, utóbb a rockzenéé. Mon-sieur Sax nem is gyaníthatta, mi lesz a találmányából a szériagyártás idején. Az ütőhangszerek is a Garamvölgyi kolléga szerint kihalt klasszikában terebélyesedtek. Ha tud olvasni kottát, nézze meg, mekkora ütőhangszeres ármádiát írt elő Bartók I. zongoraversenyében, Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára című alkotásában, a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című művében. Érdemes belepillantani a XX. század második felében született ütőhangszeres darabokba is (mondjuk, a strasbourgi ütősök repertoárjába). A gitár legalább 500 éves múlt után költözött a rockzenébe, nem tehet róla, hogy a villanyáram annyival később fedeztetett fel. A szintetizátort a háború utáni avantgárdnak találták fel 1955-ben, az elektronikus és konkrétzene stúdiói számára. Később lett belőle billentyűs változat is.

Tudomásul veszem, hogy Garamvölgyi Zsolt szerint a klasszikus zene 100 éve halott. Ne hallgasson hullát, szíve joga. Ha meggyőződése, hogy "az osztályalapon létrejött műfajok (ideértve a színházat, az önálló költészetet is) nem képesek a demokratikus követelményeknek eleget tenni" romboltassa le a teátrumokat, kobozza el a költők tollát, égesse fel a bibliotékákat, a képtárakat - ha talál hozzá elegendő partnert.

Beethoven köszöni, jól van, függetlenül attól, hogy Garamvölgyi Zsolt 100 éve kiterítette. Nagyon egyetértenék azzal, ha a rockzene értékeinek tanítása beépülne az iskolai ének-zene órák tantervébe. Érdemes lenne rámutatni, hol vannak érintkezési pontjai az elhunyttal, mi igazi a rockban és mi hamis. Talán tantervet is készített kollégám, a lángoló röpirat szerzője, mert a pedagógusokat fel kell készíteni a számukra új, nem is mindig rokonszenves feladatra. Sok helyütt tanítanak iskolában rockzenét is. Garamvölgyi nálam nyilván jobban tudja, hogy világelsők lehetnénk a minden hatalmat a rocknak pedagógia megvalósításával. Más országokban, nálunk fejlettebb, gazdagabb helyeken ezt miért nem szorgalmazzák? Kár, hogy ezt nem fejthette ki, mert a zenetörténeti tévedéshalmaz elvitte a helyet. De mit is jelentene az pontosan, hogy "...az elsőségből mindig hasznot lehet kovácsolni"? Mert nekem, földhöz ragadt elmének a haszonról leginkább a kasszagép szapora csengése jut eszembe.

A szerző nyugdíjas zenekritikus