Felrobbanhat a Betelgeuse
Ma már több mint elfogadott elmélet, hogy a dinoszauruszok mintegy 65 millió évvel ezelőtti kihalását egy, a Föld pályáját keresztező üstökös vagy kisbolygó becsapódása okozta. Hasonló katasztrófák lehetőségeiről szóló híradások egyre gyakrabban bukkannak fel a média hasábjain, nem is alaptalanul. Az ilyen nem kívánt találkozások reális lehetőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy napirenden vannak az ezek elhárításának technikai feltételeit vizsgáló különböző programok.
A dinoszauruszok kihalása azonban nem az egyetlen gyökeres változás volt Földünk élővilágának történetében. Ezt megelőzően több hasonló vagy ennél is jelentősebb pusztulás nyomait ismerjük ma már. Ezek között legjelentősebb a perm és a triász kor határán lejátszódott tömeges pusztulás, amely az akkori fajok 90-95 százalékának eltűnését eredményezte. A mintegy 250 millió évvel ezelőtt elkezdődött folyamatot az ebből a korból fennmaradt bőséges fosszilis leletek jól dokumentálják.
Az élővilág tömeges kihalásának okairól persze ma is viták dúlnak. Azok mellett az elméletek mellett, amelyek a változások okaiban a geológiai folyamatok során a légkörbe került gázokat jelölik meg, nem elhanyagolhatóak azok az elméletek, amelyek az okokat drámai kozmikus eseményekben látják. A becsapódás mellett nem kizárható az a magyarázat, hogy a kihalás folyamatát kiváltó kozmikus esemény egy viszonylag közeli szupernóva-robbanás lehetett. Erre utal a folyamat viszonylag hosszan elnyúló volta - amelyet a kutatók néhány százezer évtől 20 millió évig terjedő időszakra becsülnek.
Földi természeti katasztrófa vagy hosszabb jégkorszak nyomaira ebből az időszakból nem bukkantak, így könnyen lehetséges, hogy a földi élet katasztrofális méretű kipusztulását a világűrből érkező megnövekedett elektromágneses sugárzás okozhatta. Ennek forrása éppúgy lehetett a szupernóva-robbanás és az ezután hátramaradt maradványjelenség keltette erős sugárzás is. Az elméletet alátámasztja az a tény, hogy a Föld különböző pontjain nagy tömegben találtak ebből az időszakból származó kozmikus eredetű, mikroszkopikus méretű, gömb alakú részecskéket (szferulákat). Ezek főleg vasból állnak, és néhány százalék nikkelt, titánt, szilíciumot tartalmaznak. A szupernóva-robbanás elméletének hívei a megtalált szferulákat a robbanás keltette sokkhullám által összeterelt és idekerült kozmikus porként magyarázzák.
Bárhogy áll is helyzet a mintegy 250 millió évvel ezelőtt kezdődött tömeges kihalás okaival, érdemes elgondolkodnunk egy viszonylag közeli szupernóva-robbanás hatásairól a földi életre. Ez annál is inkább így van, mert Naprendszerünk viszonylagos közelségében hamarosan egy ilyen robbanásra számíthatunk.
Az érdeklődés tárgya a tőlünk mintegy 400-500 fényév távolságban lévő csillag, az Orion csillagképben található Betelgeuse. Az 500 fényév első látszatra viszonylagos biztonságot nyújtó távolságnak tűnik. A témával foglalkozók ugyanis egyetértenek abban, hogy közvetlen veszélyt a kb.10-15 parszek (1 parszek = 3,26 fényév) távolságon belüli szupernóva-robbanás jelent.
Mit tudunk ma a Betelgeuse-ról? A csillagászati évkönyvek és általános lexikonok adatai szerint megtudhatjuk, hogy tömege a Nap tömegének mintegy tizenöt-hússzorosa. Ismert a csillag hihetetlen mérete is. Ha Naprendszerünk középpontjába helyeznénk, sugara túlnyúlna az aszteroidaövezeten, talán egészen a Jupiter pályájáig. A csillag egy vörös szuperóriás, amely nemcsak a fényét, de a nagyságát is periodikusan változtatja. A Betelgeuse az egyetlen csillag, amely nagyságánál és közelségénél fogva korong alakúnak látszik a legerősebb teleszkópok látómezejében.
Földünk szempontjából legfontosabb tulajdonsá-ga, hogy aktív napéletének utolsó szakaszában jár. Erre egyértelmű jelek utalnak, amelyek közül a legfontosabb a csillag anyagában található másod- és későbbi generációs fúziós termékek feldúsulásának észlelése. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy a Betelgeuse már elégette tüzelőanyagának túlnyomó részét.
A csillag tömegéből következően a Betelgeuse, amikor tüzelőanyagának utolsó maradványait is elégette, II. típusú szupernóvává válik. Ehhez nem is kell olyan hosszú idő, hiszen az ilyen nagy tömeggel rendelkező csillagok rövid életűek, hamar elégetik nukleáris tüzelőanyagukat. A Betelgeuse, amely csak kb. hatmillió éves, gyorsan közeleg sorsának beteljesedése felé.
Egy szupernóva fellobbanása ritka jelenség egy galaxisban. Földünktől számított 500 parszek távolságon belül a mai becslések szerint átlagosan 1 millió évenként, a Tejútrendszerben mintegy 500 évenként fordul elő. Maga a jelenség rendkívüli intenzitása miatt több mint félelmetes. Egy szupernóva, melynek élettartama néhány hét, több fényt és más sugárzást bocsát ki, mint az egész galaxis együttvéve!
A sugárzás nemcsak közvetlenül veszélyes, de olyan másodlagos hatásokat is kifejthet, amelyek mibenlétét csak találgathatjuk. Ilyen lehet a sugárzás hatása a Napunkban végbemenő folyamatokra, amelyek viszonylag kismértékű változása könnyen befolyásolhatja a Föld bioszférájának kényes egyensúlyát.
Elérhetik idővel Naprendszerünket a robbanás napszélhez hasonlítható következményei is, de számolni kell esetleg a robbanás után visszamaradt égitest (neutroncsillag, esetleg fekete lyuk) okozta sugárzás hosszabban tartó hatásaival is.
A Betelgeuse-t vizsgáló csillagászok és fizikusok abban tökéletesen egyetértenek, hogy a szupernóvává válás időben közeli. Nincs viszont egyetértés az időpont pontos meghatározásában. A vélemények napjainktól számított 30-40 évtől 35 000 évig és azon is túl terjednek. Az intervallum alsó határa meglehetősen nyugtalanító, tekintetbe véve, hogy a robbanás sugárzási hatása, amely a fény sebességével terjed, az eseményt követő mintegy 500 év múlva jut el hozzánk. Ez azt jelenti, hogy a szupernóva-robbanás talán már meg is történt, hatása úton van a Naprendszer felé, bármelyik nap elérhet minket.
A tömeges földi kihalás és a szupernóva-robbanás közti kapcsolat egyik szellemi atyja, Tóth Imre csillagász azonban nem tartja azonnali aggodalomra okot adónak a Betelgeuse szupernóvává válását. "A mintegy 32 fényévre levő szupernóva-robbanások lehetnek jelentős hatással a Naprendszerre - nyilatkozta a magyar szakember lapunknak.
Az 500 fényév tehát viszonylag megnyugtató távolságnak tűnik. Ugyanakkor nincsenek konkrét ismereteink, tapasztalataink egy ilyen viszonylag közeli szupernóva-robbanás hosszabb távú hatásairól. Minderre azonban csak az idő, a talán nem is túl távoli jövő ad majd választ.
