Legyünk bátran 95 évesek!
Nem volt ez mindig így. Jó hetven éve a 24 esztendős Faludy György beállított a Grill Kiadó szerkesztőjéhez, Horváth Zoltán íróhoz, s fölajánlotta közlésre Francois Villon balladáinak általa magyarított változatait. A versek 1934-től a Magyar Hírlapban jelentek meg, Horváth mégis azt mondta az ifjú Faludynak: - Ki olvas ma verseket, Gyurka? - s nemet mondott az ifjú poétának.
Faludy nem esett kétségbe, kölcsönkért a barátaitól meg az apjától 280 pengőt - az átlagkereset "havi 200 pengő fix" volt -, s magánkiadásban hozta ki az ezer példányt. 1937 könyvnapján a pesti Opera előtt Fedák Sári, a Vörösmarty téren Szeleczky Zita, a körúti Népszava könyvkereskedés előtt maga a szerző árulta (példányonként 2,80-ért) a kötetet. Három nap alatt el is kapkodta a publikum. - Nagy dicsőség volt - idézi föl a mesés pillanatot a költő -, a 2800 pengős árbevételből elment ugyan 800 a terjesztésre meg a tiszteletpéldányokra, de így is maradt kétezer pengőm. Gondoltam, elugrok Lillafüredre pihenni. Bementem Miskolcon Nemes Julka (Szakasits későbbi felesége) könyvkereskedésébe. Látom, a kirakatban virít vagy húsz példány a könyvemből. Ez meg honnét van, kérdem, mire a válasz: a vidéki könyvterjesztőktől. Kiderült, hogy a nyomda az én ezer példányom mellett háromezret "stikában" nyomtatott. Kérdem a nyomdában a gépmestert, hajlandó-e tanúskodni a bíróságon az ügyemben? Csak akkor, ha szerzek neki egy gépmesteri állást.
A Villon-kötet valószínűleg a XX. század legkalandosabb életű magyar verseskönyve. Az említett magánkiadást mindmáig 46 újabb kiadás követte. Számtalan úgynevezett kalózkiadásról is tudunk. Az emigránsok Zürichben, Stockholmban és Tel-Avivban is piacra dobtak ilyeneket, ügyelve arra, hogy ott legyen a fordító utószava is - csak épp honoráriumot nem fizettek érte. A könyvet a nyilasok máglyára vetették, a Rákosi-
1938-ban a nácizmus, 1956-ban a forradalmat megtorló bolsevizmus elől menekült. 1946-os hazatérését háromévnyi recski internálással fizettették meg vele. Recsken a társak azt mondták neki: Mondj valami jót, Gyurka, nem baj, ha nem igaz. És többek emlékezete szerint ott térdepelt vele esténként a barakkban Sipos Domokos vágóhídi mészáros, s mellette volt Pallavicini őrgróf vagy a lágerhumorról később könyvet író, '56 után szintén Amerikára váltó Györgyey Ferenc Aladár. Recsken nem voltak osztálykülönbségek, ami mai szemmel nézve teljességgel fölfoghatatlan.
- Párizsban voltam a legszegényebb - idézi föl Faludy a kukoricakásával terhelt esztendőket. - Arra azért volt pénzünk, hogy olykor kávéházba menjünk. Sokszor láttam Picassót a Flore-ban, akkor épp egy spanyol cigánylány volt a szerelme. Egyszer Hatvany Lajos meghívott vacsorázni a Tour d'Argent-ba, az előétellel kezdtük, a hallal folytattuk, a végén saját vérébe fojtott kacsát falatoztunk. Hatvany hazavitt aztán a Rolls-Royce-ával, elbúcsúztunk, és mindent kiokádtam. A torontói évek alatt jobban éltem, tisztes jövedelmem volt, Püski elképesztő összeget, tízezer dollárt fizetett New Yorkban 1980-ban az összegyűjtött verseim kiadásáért. Ez amerikai viszonyok között is sztárgázsinak számított.
Izgalmas naplóvállalkozását, a Pokolbéli víg napjaimat angolul írta Londonban 1962-ben, ez is szamizdatban bukkant föl nálunk 1987-ben. A német kiadás megbukott, mert erotikus volt, és a recenzensek nem ajánlották a fiataloknak. Dániában viszont épp az erotikus mozzanatok miatt bestseller lett belőle. A francia kiadásból - háborús "megfontolások" miatt - a magyar származású fordító tanácsára kihagyták a marokkói részt. A Pokolbéli... 2000-es, és hamarosan megjelenő újabb folytatása nagyszabású XX. századi összefoglaló művé duzzad. S Faludy érzelmes, kalandos, már-már odüsszeuszi léptékű naplójával léphet ki végérvényesen Villon "árnyékából".
- Mindig haza akartam jönni - idézi föl az 1988-as visszatérést most, 95. születésnapján. - Sokáig attól féltem, az oroszok 150 évig itt maradnak. Azt hittem, nem élem meg a végét, s a torontói temetőben kötök ki. Gyönyörű volt látni, hogy nem felejtettek el. Tudtam, hogy szeretnek, mert stencilezték, s titokban olvasták verseimet. De hogy ekkora örömmel és szeretettel vesznek körül Magyarországon, az meglepett. Nem sokkal hazatelepülésem után utaztunk a recski fogolytárssal, Zimányi Tiborral Miskolcra. Megállít a rendőr Leninvárosban, s beszól az ablakon: szálljon ki! Látod, akartuk egyszerre mondani, semmi se változott. De a rendőr hozzátette: csak azért, hogy Faludyt, a költőt üdvözölhesse. Leírhatatlan érzés volt, mert Angliában, Franciaországban nem szokta megismerni a költőt a rendőr.
Hogy az ízig-vérig költői életet élő, Kossuth-díjas Faludy Györgyről a magyar forradalom 50. évfordulóján parkot neveznek el a torontói St. Mary Streeten, csak ráadás. Egyben megnyugtató, mert mások is magukénak gondolják. Nemcsak mi.
