A száz évvel ezelőtti fiatalok előbb értek, úgy látszik.

Tíz-tizenkét éves korra eldőlt, hogy valaki orvos lesz vagy pincér, paraszt, katona, avagy kőművessegéd.

Manapság a krisztusi korban még azon szokás spekulálni, hogy a kommunikáció avagy a média szakot vegyük-e föl.

Látszólag egy kicsit ilyen fiatalemberrel ismerkedtem, meg nemrégiben, Úgy hívják, pontosabban úgy hívja magát: Z.

Huszonnyolc éves, de már leérettségizett. Beszél pár nyelvet, járt erre-arra. Bajból részesedett már, talán elébb is a kelleténél: apát vesztett, korán, keservesen.

Helyét kereső, bóklászó, vándorló ember, aki megpróbálkozik ezzel is, azzal is, belekezd ebbe is, abba is, konyít ehhez is, ahhoz is. Járja a várost és a világot, nézegelődik, ismerkedik, elvan.

Készít fényképeket, de mégsem fotós. Fényképeit csokorba, mozaikokba rakja, újjáépíti, mégsem képzőművész. Van véleménye, társadalmi, szociális érzéke is, mégsem újságíró. Leír dolgokat, regisztrál, mégsem író. Arról már ne is szóljunk, hogy focizik, gombfocizik, autót vezet, sörözik, szeret, de egyiket sem teszi hivatásszerűen.

Ami érződik rajta és mindarról a nyomról, jelről, amit hagy maga után az a szem. Z.-nek szeme van. Szeme van a dolgokhoz. Ritka adomány ez. A legtöbb ember szemtelen. Z. szemes. Szemes ember.

És van még valami ami összefogja őt és mindazt, amit csinál.

Hogy ugyanis nem csak szemes, de rendes is.

Összeszedi és összerakja a dolgokat.

A mai fiatalok között már nem sokan vannak, akik tudják - mit jelent az, amikor a mennyiség minőségbe csap át.

Nekik legyen szabad itt most csak annyit jelezni: nagy meglepetések esnek akkor.

Olyan dolgok, amelyekre nem is gondolt volna az ember.

Kicsit így lehet ez Z. fényképmozaikjaival is. Magában talán egyik kép sem ad sokat. De kilenvenhatodmagával erőre kap. Valami történik minden egyessel.

De szólóképeken is érződik rend, erő.

Egy állandóan igyekvő, siető, szaladó, kerekedő, karikázó, kerekező és meg nem álló fiatalember képei ezek. Ez az ember azonban szemes.

Egy szemes ember siet itt tova és sehova, vagy legalábbis még sem ő nem tudja, sem mi nem tudjuk, hova; de ez a szemes ember útközben megtorpan, meg-megáll, és megnéz, rácsodálkozik, és ami a legfontosabb: regisztrál. Egy ember fotói ezek, egy emberéi, akinek nincsen dolga, mégsem ér rá soha; egy emberéi, akinek momentán nincsen munkahelye, de állítólag nemrégiben vett egy Expresst.

Egy ember képei, aki megy és menet közben folyamatosan jeleket, érdekes, furcsa, néha hökkentő jeleket hagy maga után.

Egy ember megy.

Egy ember, aki tud valamit.

Nem tudja még sem ő, sem mi nem tudjuk, hogy mit tud. De hogy valamit tud, az bizonyos.

Akit érdekel, az követheti útját.

Csak a jeleket kell tovább követni.

Lehet, hogy Z. most egy kicsit elszontyolodik, amiért nem azt deklarálom: engem ért a megtiszteltetés, hogy fölmutassam a magyar fotográfia történetének legnagyobb géniuszát.

De majd rájön egyszer, hogy az a pillanat, amikor még minden lehetséges, amikor még bármi lehet, ez a pillanat a legszebb az életben.

És én örülök, hogy megismerhettem egy fiatalembert, aki az életnek ezt a pillanatát éli éppen.