Szóval megyünk, hát hogyne mennénk, de nem ártatlanul, Művészetek Palotája, Donizettitől a Roberto Devereux. Szép lesz, és ha ásítunk, elnyomjuk, vagy legalább szégyelljük. A többi énekes nem ismerős, leszámítva természetesen Ulbrich Andreát, akivel kezdődik a darab, és nem is rosszul. Kék flitteres kabátjában, borongós arccal sétál át a színen. Szegény Sara, akit játszik, kettős szorításban kínlódik, nemcsak azért, mert férjes asszony létére szerelmes a címszereplőbe, de mert a riválisa éppen az Edita Gruberova által énekelt Erzsébet királynő. Ulbrich Andrea azonban eleinte állja a sarat, és később is csak az a baj, hogy nagyon akarja állni a sarat, és Gruberovát csak a hangerő tekintetében lehet megfogni. Vagy ott sem, bár ezt nehéz megérteni: nem nagy az orgánum, mégis mindenhová elér a teremben, és mégis mindenki úgy érezheti, hogy egy-egy hang csak neki szól. Ulbrich Andrea természettől fogva erőteljesebb lenne, de erőlteti is a hangadást, amitől a személyesség elvész, viszont a darab végére kifáradni látszanak a hangszálak. Hanem azért ez is opera, és ha csak ennyi volna az est, akkor sem jöttünk volna hiába.

Azért Gruberovával jobb. Jobb, mert bejön, csattan a taps, és nem is nagyon akar abbamaradni, ő azonban lehajtott fejjel, a pódium közepére sietve tesz egy szinte türelmetlen mozdulatot, mintha az őt körülvevő burok falát jelezné, és a közönség azonnal elcsendesedik. Mert ez a mozdulat nem Edita Gruberova magánjellegű közlése, hanem az operai Erzsébet királynő pillanatnyi állapota. És a helyzet pontosabb megvilágítása érdekében jön az ária. Más kérdés, hogy az áriában nemcsak attól ámul a néző, hogy Gruberova most is, még mindig miket tud, hanem ahogy a tempóváltásnál hanyatt mer dőlni a karmester karjaiba, és úgy dobja a gyeplőt a lovak közé, hogy biztosan tudja: lesz, aki elkapja. Tulajdonképpen illetlen ilyesmit nézni. Olyan öszszeszokottság, ami nemcsak szakmai alapokon nyugszik, de egy közös élet van mögötte.

Az a furcsa, hogy egyébként Friedrich Haider nem látszik különleges tehetségnek a vezénylés terén, bár jó volna mással is meghallgatni a Szlovák Filharmonikusokat. De ha arról van szó, hogy hogyan kell kiszolgálni Edita Gruberovát, nincs ok panaszra, mennek utána megingás vagy akár ijedt összenézés nélkül. És ne tévedjünk: ez Edita Gruberova estje volt.

Meg a miénk. Merthogy persze kéjes, bűnös érzés őt hallgatni, jön még egy csavar, még egy fordulat, hogy a hallgató ficereg, és egyszerre mondja, hogy ne tovább és még és még, csak abba ne hagyja. Mint valami szerelem, ez is az elfogadásról szól. Ha valaki odajön, és azt mondja: ne vicceljünk már, mitől olyan nagy ez a Gruberova, hiszen mást sem tesz, mint olyan arcot vág, mintha büdöset szagolna, és közben lent elerőtlenedve, fönt meg időnként nem is egészen tisztán varázsolgat a hangjával, de az egész nem is olaszos, nem is pontosan stílushű, akkor nehéz lenne vitatkozni vele. Neked ilyen, ecsém vagy bátyám, nekem meg végre valaki, akiért odáig lehet lenni. Ha hamis, én nem hallom, vagy nem akarom hallani, mert sokkal nagyobb öröm, ahogy szinte megállásig lassítja az időt; ha nem tiszta belcanto, mert belekever egy kis verismót is, csak tovább nő tőle, mert megmozdítja a darabot; mert annak is szól így, aki a tiszta énektechnikai bájolgásban nem találja meg az örömöt. És miért kellene úgy tenni, mintha a világ semmit sem változott volna 1837 óta? Ha a pianók néha nem indulnak olyan gördülékenyen, akkor nem arra akarok gondolni, hogy hát, igen, az a 37 éves pályafutás, hanem hogy az így jó, és néha az elcsukó hang jobban kifejezi a magára maradt királynő állapotát, mint a hibátlan megoldás.

Vagyis úgy jó, ha Gruberova a Gruberova. Nem él vissza vele.

Michal Lehotzky és Edita Gruberova