A lignoni kálvinisták, többnyire tanyákon élő földművesek, mélységesen bizalmatlanok voltak minden idegennel szemben; a ritkán arra vetődő turistákat gyanakvással fogadták, az államhatalom embereivel kifejezetten ellenségesen viselkedtek. Akkoriban vagy húszezren lehettek, és a szóban forgó időben ötezer zsidót bújtattak. Meghökkentő arány. Az egyik lelkészük 1942 nyarán, egy vasárnapi, nyilvános istentiszteleten kijelentette, hogy a zsidók ellen hozott rendelkezések törvénytelenek, ezért ez ellen lázadni kell, a zsidókat el kell bújtatni. "Felszólítalak benneteket, tegyétek!" - mondta híveinek.

A lignoni protestánsok a XVIII. század végén, a forradalmi terror idején azokat a katolikus papokat bújtatták, akik nem voltak hajlandók felesküdni a jakobinus rendre, a második világháború előtt meg a menekülő spanyol köztársaságiakat fogadták be. Miközben gyanakvással tekintettek minden idegenre, idegeikben élt őseik üldöztetése, s kötelességüknek tartották a bajbajutottak megsegítését. S tették mindezt akkor is, amikor a német csapatok a fennsíkot is megszállták. A szolidaritáshoz időnként bátorság is kell. A Felső-Loire menti, biblikus komorságú protestánsok bátor emberek voltak.

Ez csak egy apró epizód Olivier Todd Albert Camus-ről írt, s az idén magyarul is kiadott, ezer oldalnál is vaskosabb életrajzában. Egy epizód a szolidaritás társadalomtörténetéből. Szolidaritás persze sokféle lehet, legtöbbször nem jár életveszélyes kockázatokkal. De ha van ennek a szónak egyáltalán valami jelentése, akkor az több és más, mint a merő együttérzés vagy jótékonykodás. A szolidaritás - latin - szómagva a szilárdságra, valaminek a megszilárdítására utal. Az egyházi társadalmak idején az azonos hitűek törekedtek hitközösségük megszilárdítására, később pedig a nemzeti mozgalmak során a nemzeti szolidaritás vált elsőrendűen fontossá. A szolidaritás fogalmi, tartalmi karrierje, de maga az így használt szó is azonban a munkásmozgalommal vált nemzetközileg közismertté. A vörös segélytől a szolidaritási sztrájkig a szolidaritás a munkásmozgalom egyik harci eszközévé lett. Ilyen értelemben hallottuk ezt a szót a lengyel Solidarnosc idején is.

De hol vagyunk már az osztálytársadalomtól! Ma nemcsak osztálystruktúrája nincs a társadalomnak, hanem egyesek szerint, mint a brit miniszterelnök, Thatcher asszony hírhedtté vált kitétele utal rá: There is no such thing as society, vagyis olyan, hogy társadalom, nincs is. Mi van akkor a szolidaritással? E lap hasábjain azt olvashattuk gazdasági miniszterünk tollából, hogy "A szolidaritás vesztésre áll, de a versenyképesség növekedése bőségesen kárpótol minket." Hát, ki tudja. Okfejtésében arra a veszélyre figyelmeztet, hogyha a szolidaritást a versenyképesség elé helyezzük, akkor a pénz, a tudás, a minőségi munkaerő el fog menekülni az országból. A szolidaritás azonban semmi elé nem szokott helyeződni. Mindig a már bekövetkezett aránytalanságok, esélyegyenlőtlenségek módosítása, az ezek miatt érzett igazságtalanságok enyhítése, orvoslása igényel szolidaritást. És az aránytalanságok kiegyensúlyozásának gondját a civilizált világ elsősorban az államokra testálja.

Államok mindenesetre vannak. Közös életünk, társadalmunk - hogy annak milyen is a szerkezete, bízzuk azt most a szociológiára - igen határozottan államilag keretezett, s mindennapi életünk valamilyen fokú biztonságát, az utcai közbiztonságtól a vagyonbiztonságon keresztül az élelmiszer-biztonságig többtucatnyi állami szervezet törekszik megteremteni. (A miniszter úr is egy ilyen állam jeles, fizetett szolgája.) Így aztán, amikor kínos vagy fenyegető egyenlőtlenségeket tapasztalunk, akkor társadalmi szolidaritásról kezdünk - legalább beszélni.

A jó érzésű ember szolidáris a bajbajutottakkal. De még a természeti csapások idején megnyilvánuló ad hoc jótékonykodás sem éri el célját, ha nincs megfelelő állami szervezettség. A humanitárius szervezetek még csak összegyűjtik, eljuttatják az önkéntes adományokat, de ha elosztó, hasznosító - és mindezt persze ellenőrző - állami szervezetek nincsenek vagy nem működnek a célterületen, akkor az adományozó együttérzés édeskevés. És akkor még nem szóltunk a feszítő társadalmi egyenlőtlenségekről, amelyek enyhítése a legkevésbé sem alamizsnálkodás kérdése, hanem eminensen állampolitikai kérdés. Nincs semmiféle más eszköz, intézmény, amely ezen segíteni tudna, csak az, amit átfogóan társadalompolitikának hívunk. Ha a társadalom egészét érintő baj van, s nem segít rajta sem a fohászkodás, sem a piaci verseny, akkor végső soron az államot tesszük felelőssé ezért, azt a politikai keretet, amely a társadalom egyben tartásáért, a versengéshez szükséges teherbíró képességért, valamifajta, ha pontosan nem is definiálható szilárdságért valóban felelős is.

A burgonyavész idején, 150 éve, Írországban milliók haltak éhen, mentek világgá. A brit kormány különösképp nem foglalkozott ezzel; politikusai nem pusztán lelkiismeretlenek voltak, hanem többnyire fel sem merült bennük a gondolat, hogy emiatt kormányfeladataik lennének. A modern államok előtti időkben ilyen esetekben az egyházak szervezete segített, ahogy tudott. A XX. században azonban állami kötelesség és felelősség lett érdemleges szociálpolitikát folytatni, és ezáltal reális államérdek a társadalom szilárdságát és teherbíró képességét biztosítani. Ez a mai napig nem változott, mert semmiféle állam fölötti, integratív intézmény nem vette át ezt a feladatot. A szolidaritás történelmileg sokszor az állam ellen irányult, mígnem a demokratikus állam a társadalmi szolidaritás felelőse lett. A jó érzésű emberek segítőkészsége a bajban lévők iránt nem lehet célravezető állampolitikai elgondolás és végrehajtás nélkül.

Úgy tetszik, ma leginkább az állampolitikusoknak van bátorságra szükségük, hogy a társadalmi szolidaritás érdekében szembeszálljanak az államra csimpaszkodó némely vállalkozó ugyancsak érdekvezérelt és látványos szolidaritásával.