Az 1977-ben indított Voyager-1 és Voyager-2 űrszondák eredeti feladata az óriásbolygók kutatása volt. Előbbi a Jupiter és a Szaturnusz, utóbbi ezeken felül az Uránusz és a Neptunusz mellett haladt el. Ezután a bolygórendszert elhagyva folytatták útjukat a csillagközi térben, megkezdődött a Voyager Interstellar Mission (Voyager csillagközi misszió).

Azaz csak kezdődött volna, a későbbi felfedezések ugyanis bizonyították, hogy a Neptunuszon túl egy újabb kisbolygóöv, az úgynevezett Kuiper-öv létezik. A két szonda így még csak éppen megkezdte útját a Naprendszerben.

Többféleképpen definiálják azonban a Naprendszer határát. A két legelterjedtebb meghatározás a Nap hatását veszi figyelembe. Ha központi csillagunk gravitációs hatását vesszük alapul, akkor a határ valahol ott van, ahol még a Nap tömegvonzása dominál; ez a Naptól körülbelül egy fényév (tízbillió kilométer) távolságra található. A Napot (és a többi csillagot) töltött részecskék is elhagyják az úgynevezett napszél formájában. Így egy másik értelmezés szerint a Naprendszer határa ott van, ahol még a napszél dominál a csillagközi anyaggal szemben.

A napszél a Nap Tejútrendszer-beli keringése miatt folyamatosan "ütközik" a rendkívül ritka csillagközi anyaggal. A Napot egy elnyúlt, vízcsepp alakú mágneses tér veszi körül, mivel a tér a haladási irány felőli oldalon kissé benyomódik. A határ nehezen számítható ki, és a Nap aktivitásával szinkronban folyamatosan változik. Emellett ráadásul több falon ("határátkelőn") is át kell jutnia az űrszondáknak ahhoz, hogy végleg megérkezzen a csillagközi térbe. Az első ilyen átkelőhely a Napot még hozzávetőleg gömbszerűen körülvevő úgynevezett belső lökéshullámfront. Ezután még a napszél dominál, ám sebessége hirtelen lecsökken.

A második átkelőhely (ez voltaképp a határ) neve heliopauza. Tulajdonképpen itt megy végbe a csillagközi anyag és a napszél tényleges ütközése, míg a harmadik átkelő a külső lökéshullámfront. Itt a "csillagszélre" már hatást gyakorol a Nap mágneses tere, megváltozik a csillagközi anyag részecskéinek sebessége.

Az adatok kiértékelését követően mára biztosnak tűnik, hogy a Voyager-1 2004 decemberében, a Naptól 94 CsE (a 150 millió km-es Nap-Föld távolságnak megfelelő Csillagászati Egység) távolságban áthaladt a belső lökéshullámfronton.

A bejelentéssel nem véletlenül vártak hónapokat a kutatók. 2003-ban ugyanis egyszer már bejelentették az űrszonda 2002. novemberi áthaladását, ám a mérések akkor nem győztek meg mindenkit. A napszél részecskéinek sebessége ugyan lecsökkent, de a mágneses térben nem érzékeltek jelentősebb változást a műszerek. Tavaly azonban megérkezett a várt eredmény: a Voyager-1 magnetométere a mágneses tér két és félszeres növekedését mérte, így jelezve, hogy megkezdte útját a heliopauza és a belső lökéshullámfront közötti átmeneti régióban.

Ha az űrszondák néhány évtized múlva, a heliopauza elérésekor még működnek, az első ember alkotta műszerek lehetnek, amelyek egy olyan tartományból küldik jeleiket, ahol már a csillagközi anyag dominál.