A balközép médiaszereplők erre úgy kezdtek viselkedni, mintha hazafiasságuk és nemzeti hevületük igazolását politikai ellenfelüktől várnák, mint az a szocialista képviselő, aki pár évvel ezelőtt valamelyik szélsőjobboldali lelkésztől kért igazolást arról, hogy nem zsidó. Hát hiába várják. Elvégre az egész arra szolgál, hogy összeveszítse egymással a szocialistákat. Egymással, aztán meg a liberálisokkal.

A dicső tusnádológiai cikkáradat legnagyobb tanulsága, hogy a magyarországi, Kárpát-medencei, kelet-közép-európai történelem vámpecséttel és zárjeggyel leragasztott, holmi poros zugban felejtett importáru, amelyre a címzettek - az új demokrácia írástudói - nem tartanak igényt.

Az egész szánalmas vircsaft azért nem nélkülözi a finom, habár önkéntelen iróniát.

Ha a levitézlett miniszteriális (és providenciális) férfiú baloldali nacionalistát keres, azt éppen Rákosi Mátyás korpulens személyében lesz esélye megtalálhatni. (Hiszen - még ha ez meg is hökkenti az Akárhány Vármegye Vérfarkas Mozgalom csakratáltosait - a zsidó eredet nem jelent önműködő biztosítékot a magyar sovinizmus ellen. Szóljatok a köpcösnek.) Hogy ezt megérthessük, vissza kell tekintenünk (ha még oly csekély kedvünk is van hozzá) a kommunista história és historiográfia bugyraiba.

Tudni való, hogy a második világhá-ború végeztével a Vörös Hadsereg nyomában hazatérő moszkvai kommunista emigráció új ideológiai "vonallal" lepte meg a hüledező hazai baloldali csoportokat és mozgalmakat. Ez a "vonal" minden Sztálin parancsnoksága alatt álló kommunista pártra kötelező volt. A kommunista pártok nyilvános dokumentumaikban lemondtak a szocializmus és a proletárdiktatúra beveze-téséről, parasztbarát, földosztó "népi demokráciát" hirdettek, enyhén korlátozott többpártrendszert, korlátozott, de a korlátok között garantált magántulajdont; államosító intézkedéseik szerényebbek voltak a nyugati szociáldemokrácia államosító rendszabályainál. Retorikájukban a demokratikus nacionalizmus - nálunk függetlenségi, kurucos árnyalatú - jelkép- és motívumkincsét használták. Olvashatjuk, hogy az oroszországi német hadifogolytáborokban Wilhelm Pieck és Walter Ulbricht által létrehozott "Freies Deutschland" nem a köztársasági fekete-vörös-arany, hanem a császári fekete-piros-fehér színeket használta a Nagy Frigyes-i porosz melldöngetés és katonás bokacsattogtatás minden rémes árnyalatával. (Vö. Wolfgang Leonhard: Die Revolution entläßt seine Kinder [1955], 22., jubileumi kiadás, Köln: Kiepenhauer & Witsch, 2005.)

A kommunista párt hallgatólagos szövetséget kötött a harmincas-negyvenes években kissé lebarnult népi írókkal, és Darvas József - a későbbi sokszoros miniszter és írószövetségi elnök - tollából kisvártatva már antiszemita cikket hozhatott címlapján a Szabad Nép. A Horthy-korszakban posztján kitartó szociáldemokrácia döbbenettel nézte ezt a taktikázást, amelyet az SZDP fő ideológusa, Justus Pál "árvalányhajas marxizmusnak" nevezett. Justus Pált és a szociáldemokráciát (akkor még a vitapartner jelenlétében) nemzetietlenséggel vádolta Révai József 1948. január 22-én a Sportcsarnokban, ahol Marosán György esdekelve kért elnézést és türelmet a kommunista testvérpárttól, ha a valódi (azaz a szociáldemokrata) munkásmozgalom - a valóságosan létező hazai kommunisták vezetője, Demény Pál, akkor már ült az Andrássy út 60. sz. alatt - évszázados rossz emlékei miatt még nem képes a himnuszt énekelni és nem tudja még eléggé szeretni a piros-fehér-zöldet, amellyel eddig mindig az osztályellenség díszítette föl magát. Oppardon.

Az antifasizmust is a szociáldemokrácia és a radikalizmus képviselte a kilencszáznegyvenes évek végén, a Népszava és a Haladás, nem a sztálinisták. Faragó László (befolyásos szociáldemokrata, Kéthly Anna barátja és tanácsadója) - akire kitelepítés várt - antifasiszta vitairatát betiltatta Rákosi és Révai még 1946-ban, máig nem merte kiadni senki. Meredek, bizony, mindmáig.

A kommunista párt a maga antifeudális-bürokratikus forradalmához a parasztság és a parasztságból származott értelmiség szövetségét kereste. Az ortodox marxistának megmaradt, internacionalista és proletár jellegű szociáldemokrácia - amely nagyon is radikalizálódott a kilencszázharmincas években, bár a mártírhalált halt Mónus Illésnek (az SZDP akkori de facto vezetőjének) is megvolt a maga népfrontos programja és szövetségi politikája - rendkívül kényelmetlen volt a sztálinistáknak, hiszen a szocdem politika ekkor élesen balra állt a kommunista párt "vonalvezetésétől". Ennek a "népi demokratikus" vonalnak Révai József volt a fő dalnoka: ő kötötte össze ideologikusan - s mint Szűcs Jenő később, Révai követőit bírálva bebizonyította - történetileg tévesen a paraszti tömegek ismétlődő lázadásait (tehát "az osztályharcot") a nemzeti függetlenségi törekvésekkel. Ezért volt hát életkérdés a kommunista párt számára Szabó Ervin életmunkájának diszkreditálása.

A Rákosi-korszak ideológiailag "kuruc", nacionalista korszak volt. Erre azért is volt szüksége a sztálinista pártnak, mert szocializmust itt csak a baloldali szociáldemokrácia akart, megőrizve a hagyományos munkásmozgalom autonómiáját - s evvel internacionalizmusát, ami záloga volt különállásának a többi politikai erőtől. A munkásmozgalmat Magyarországon a kommunista párt zúzta szét, szakszervezetestül, sztrájkjogostul, munkásotthonostul. A mai magyar nacionalizmus - persze anélkül, hogy tudná - Révai József örököse. (A Révai által közvetített tartalmak hatásosak, nem Révai ma már olvasatlan munkái. Telekit és Gömböst csak az ezredfordulón fedezték föl, befolyásuk nincs, nevük csak név a jobboldalon is.)

A "kuruc", "függetlenségi" retorika a Kádár-korszakban, 1956 után és miatt természetesen lehetetlenné vált. 1958-ban kiadták Szabó Ervin válogatott műveit. A hatvanas években megszülethetett a "neolabanc" történetírás, még a sztálini-nacionalista "historizálás" szociáldemokrata bírálatát is föleleveníthette Márkus László. Ő azt is észrevette, hogy a félig titkos ötvenhatos "reformkommunista" historiográfiában mennyi a révaista elem. (Persze szintén öntudatlanul.) Kádár János pártja teremtette meg Kelet-Európában az egyetlen nem nacionalista rezsimet - kénytelenségből. A lengyelországi, romániai, csehszlovákiai, sőt: keletnémet rezsimek nacionalisták voltak. A Szovjetunió volt a kor vezető antiszemita hatalma (numerus clausus meg minden). A kádári Magyarország kivétel volt.

Ha antinacionalista bolsevikokat keres a mai parlamenti jobboldal Nagy Némája, akkor Kádár, Marosán, Münnich környékén kereskedjék. A kádári Magyarországon - szemben minden más kelet-európai "szocialista" országgal - a sovinizmus és az antiszemitizmus ellenzékben volt. A Szovjetunióban, Lengyelországban, Romániában, Csehszlovákiában viszont kormányon.

1989-re kiderült, hogy tömeges, önálló baloldal, önálló politikával és saját kultúrával, nincs többé Magyarországon. (Szerintem a volt NDK-ban is csak azért lehet, mert a német újraegyesülés megváltoztatta a környülállásokat.) A kádári rezsim vezetői éppúgy a rendszerváltás utáni főbb ideológiai irányzatokba sorolódnak be, mint mindenki más. Szűrös, Berecz, Pozsgay, Thürmer: jobboldali nacionalisták. Csehák, Németh Miklós, Medgyessy, Békesi, Kovács: liberálisok (némelyikük afféle nemzeti liberális). Szocialisták nincsenek közöttük. Attól nem baloldali valaki, hogy azelőtt PB-tag vagy KB-titkár vagy miniszterelnök-helyettes volt. A volt párthű értelmiség is vagy jobboldali nacionalista, vagy liberális. (Az öregebb baloldaliak, akik ma is azok, marginalizált, befolyás nélküli, olykor egyenesen üldözött emberek voltak a Kádár-korszakban, amelyet ma - rosszul értelmezett hűségből - védenek a Kádár-rendszer egykori haszonélvezőivel szemben, akik ma "irracionálisnak", "populistának" vagy "utópistának" nevezik a legmérsékeltebb, bugyirózsaszín baloldali politikát is.) Amikor az MSZP-ben valaki "baloldali fordulatot" hirdet a pártvezetőséggel szemben, mindig kiderül, hogy ezen nacionalizmust és klerikalizmust ért, mert más senkinek nem jut eszébe, mint antiliberalizmus és - liberalizmus. Az MSZP-ben az se váltott ki botrányt, hogy a korábbi szocialista kormányfő hivatásrendi főrendiházat javasol Salazar és Dollfuss nyomán, vagy hogy egyik vezetője (közjogi méltóság) "gyermeki tisztelettel" írt anzikszot a pápának. Szocializmusra itt csak párton (pártokon) kívüli emberek gondolnak, nem sokan, valamennyiüket ismerem személyesen. A "Magyar Kommunista Munkáspárt" (huhu) azt mondja, hogy nemzeti párt, meg hogy büszke ezeréves történelmünkre. Eddig úgy tudtuk, a kommunista álláspont ez volt: "elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig". Erre büszkék a neokommunisták? Különös.

Állítsunk föl hát vázlatos és rögtönzött lajstromot arról, hogy mit tartanak bal- és/vagy jobboldalinak a szép Duna-völgyben, s mi tartható ebből érvényesnek meg értelmesnek némi történeti és gondolati vizsgálat után is. Az olvasó sírva vigadhat.

1. A pártállami diktatúrához való viszony.

A közbeszéd azt nevezi leggyakrabban "baloldali"-nak, aminek köze van az 1948 (Oroszországban 1917) és az 1989 között fönnállott rendszerhez. Ezt a mai demokratikus baloldal nehezményezheti és fájlalhatja, de nem teljesen oktalan. A sztálinista-posztsztálinista pártok (az egyik legnagyobb, leggyászosabb, legvéresebb történelmi tragédiasorozat okozói) elvégre csakugyan az I. és a II. Internacionálé mozgalmaiból nőttek ki - akár szociáldemokrata és ultrabaloldali ellenfeleik -, habár ezeknek a mozgalmaknak minden jelentős célját félretették vagy elárulták, bár az árulásban megelőzték őket a reformista szociáldemokraták 1914-ben. A kommunista pártok genealógiája, családfája valóban a marxi gyökérzetből származik, bár ez esetben az alma messze esett a fájától. A lenini és sztálini pártok meg se próbálkoztak a szocializmussal: az árutermelés, a bérmunka, a kizsákmányolás, a pénz, az elidegenedés megmaradt. A munkásosztály, írta a forradalmi marxista Justus Pál, szocializáláson "üzemenkénti munkásellenőrzést és munkásirányítást ért", azaz munkástanácsot, későbbi szóval: önigazgatást, mint a Párizsi Kommüntől a lengyel Szolidaritásig kivétel nélkül minden proletárforradalom; nem pedig, mondja Engelsre hivatkozva, "az ideális össztőkés, az állam" tulajdonát. Az állami tulajdonnak semmi köze a szocializmushoz, különösen, ha a szocializmus többi föltétele hiányzik. A "reálszocialista" állam "az új osztály" javára végezte az újraelosztást; ez az új osztály, az államkapitalista diktatúra uralkodó osztálya szépecskén konvertálta az általa ellenőrzött állami tulajdont az általa birtokolt, eladható és örökölhető magántulajdonná. Ezt értik "rendszerváltáson" - és ezt értik azon, hogy "nem is volt rendszerváltás". Ugyanakkor persze az 1989 előtti rendszernek nagy sikerei voltak: iparosítás, urbanizálás, elvilágiasodás, a mainál magasabb reáljövedelem és életszínvonal, a mainál nagyobb egyenlőség, csaknem teljes foglalkoztatás, szociális biztonság. Ezért - ha fáj is ez nekünk, akik ellenzékben voltunk 1989 előtt (vagy 1989 előtt is) - a korábbi rendszer népszerű. Ezért kell fölhajtania a mai jobboldalnak a pódiumra kiállítható volt kommunista vezetőket, akik persze sohasem voltak marxisták (bár talán azt hitték), s akiket "nemzeti baloldalnak" lehet gúnyolni. S azért kell Kun Bélát és Rákosit emlegetni, hogy a Kádár-rendszernek a jobboldalon is végbement teljes rehabilitációját el lehessen adni. Kádár János + nacionalizmus = jobboldali győzelem. Gratulálok.

Erről így beszél a Magyar Szocialista Párt elnökhelyettese: "a szocialista párt nemzeti és történelmi párt, amelyik [!] a magyar nemzet számára oly fontos rendszerváltást a legkövetkezetesebben képviselte". Hát nem lövetett, ami kétségtelenül csinos gesztus volt tőle, ez úton is köszönjük. Mindenesetre a konvertált, "transzvesztita nómenklatúra-burzsoázia" (Csurka-idézet) "balközép" változata többet emlegeti a rendszerváltást, mint a jobboldalon tömörülő része, amely megtért az oly korszerű pozsgayzmus kebelére. Tehát ma a kádárolatria (a Kádár-rendszer bálványozása) nem alkalmas a jobb és a bal megkülönböztetésére. Az 1989 előtti diktatúra elítélése is föllelhető mind a bal-, mind a jobboldalon.

2. Nemzetiesség kontra nemzetietlenség.

Ez látszik az egyetlen tartalmasabb kritériumnak: a jobboldal nyíltan vállalja nacionalizmusát, amelynek több verziója is van, az utódállamok népeivel szembeni hagyományos, irredenta gyűlölettől az "antiglobalistának" maszkírozott, fölújított, tatarozott Nyugat-utálatig és őrjöngő Amerika-ellenességig. Az ún. "baloldal" az antinacionalizmus neoliberális változatát fogadta el, vegyítve az új amerikai-brit imperializmussal szembeni teljes kritikátlansággal és az euromániával. A magyarországi ún. "baloldalt" annyira idegesíti, hogy ennek semmi köze nincs a nemzetközi baloldal politikájához, hogy simán letagadja, elfojtja, törli, elfelejti, hogy ez az attitűdje a tőről metszett jobboldaliság ismérve világszerte. Az olyan fejlemények, mint a franciaországi baloldal ragyogó győzelme az európai alkotmányszerződésről szólott népszavazáson vagy a németországi "Linkspartei" (amelyet a Népszabadság tudósítója heti átlagban tízszer nevez "populistának") föltűnő sikere a mostani választási kampányban: állandó rágalmak tárgyai a szoclib sajtóban. A baloldal a szegény és kiszolgáltatott népek védelmezője szokott volt lenni: Magyarországon (és a többi kelet-európai utódpárti-álszocdem és neoliberális körökben) a leggazdagabb államok imperialista agresszióját védelmezi. A magyar baloldal hagyománya a Duna-völgy, a Kárpát-medence népeinek sorsközössége: ma a szoclib sajtó ünnepli (a jobboldallal együtt, ami nacionalista szemszögből is téboly) a "narancssárga" és egyéb ún. "forradalmakat", amelyek révén az oroszbarát korrupt diktatúrákat Amerika-barát korrupt diktatúrákkal cserélik föl. Biztos, hogy az érdekünkben áll Oroszország fatális meggyöngülése? Csakugyan olyan nagyszerű az új lengyel "nagyhatalom" kialakulása a Baltikumban, Ukrajnában, Belorussziában? Meggondolta valaki, mi lesz ebből?

3. Egyenlőség kontra egyenlőtlenség.

Gyurcsány Ferenc volt hosszú ideje (azaz Horn Gyula lakossági fórumai óta) az első a balközépen, aki - persze igen következetlenül és ellentmondásosan - legalább szóban kiállt valamennyire a társadalmi igazságosság, azaz az egyenlőség mellett, és a családtámogatási rendszer reformjával tett is valamit ennek érdekében. (Más lépései pontosan az ellenkező irányba visznek.) Annál érdekesebb tehát, hogy az ún. "baloldalon" ennek igen csekély volt a kedvező visszhangja; a kormányzat mai hangnemét Kóka János vérliberális gazdasági miniszter vérciki handabandázásai határozzák meg: a szabadság azt jelenti, hogy mindenki ügyesen gazdagodjék, aki meg nem tud, azt egye meg a rosseb - ismerik ezt a dumát. "Mi a baj a nagy vagyonnal?" - kérdik falzettben vagy diszkantban a KlubRádió betelefonáló szocialistái. A munkásmozgalom patinás lapja, a Népszava (alapítva: 1873!) "Pénzcsinálók" címmel közöl sorozatot. "Munkanélküliek" címmel nem - pedig ez utóbbiak többen vannak... A neoliberális SZDSZ és a neokonzervatív MDF látszólag kisebbségben van, de nézeteik meghatározók. A "szociális kérdést", a "létbizonytalanságot" mostanában fölvető Fidesz - amelyet ezért lekommunistáz az egész KISZ KB - egykulcsos adót javasol, jó, nem a Havanna-lakótelepen, hanem a Magyar-Amerikai Kereskedelmi Kamarában. "A nemzet miniszterelnöke", a Likud párt e hű szövetségese az American Enterprise Institute-ban (a Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata által annyira gyűlölt neokonzervativizmus és neoliberalizmus emblematikus intézményében) olvas föl ortodox kínálati oldali előadást, majd kádárista polbeat-koncertet tart nyugdíjasoknak. A hivatalban lévő szociálliberális miniszterelnök pedig "az egy lépés előre, két lépés hátra" ismeretes politikáját űzi az egyenlőség szemszögéből. Az egyenlőségnek nincs is híve nálunk - csak az egész magyar nép.

4. Etatizmus kontra államellenesség.

Az etatizmus sok mindent és mindenkit jellemzett a huszadik században: New Deal, fasizmus, szociáldemokrácia, bolsevizmus mind etatista volt, bár más-más céllal és eszközökkel. A forradalmi szocializmus antietatista volt és maradt. Akárhányszor került a proletariátus a hatalom közelébe, mindig az önigazgatás (munkástanácsok, nemzeti bizottságok) valamilyen spontán formáját alakította ki. A szociáldemokrácia és a bolsevizmus történelmi hivatása volt, hogy ezeket az ismétlődő kísérleteket (1917- 19, 1945, 1956, 1968, 1980) leverje. A Szovjetunió a hivatalos nevében viselte azt (szocialista tanácsköztársaság), ami nem volt. (És persze valódi szövetség se volt.) Ma az egyenlőségnek a tőkeuralom körülményei közötti egyetlen, habár drága és nem hatékony lehetőségét (az állami újraelosztást) támadja az egész politikai establishment, többnyire az adócsökkentés jelszavával. Az uralkodó osztály különféle (jobb- és "bal"-oldali) csoportjai persze nem az állami kompetenciák szűkítését, a bürokrácia leépítését, a rendőrállami vonások gyomlálását szorgalmazzák, csak a "szociális állam", a "jóléti állam" egyenlősítő, mobilitást serkentő, keresletet élénkítő, munkahelyteremtő, növekedést ösztönző, a kirekesztettek pozitív diszkriminációját megvalósító funkcióira fáj a foguk. A mai jobboldal viszont az államnak a magánéletet irányító, a kultúrába, sajtóba, magánéletbe, erkölcsökbe való represszív és hierarchikus beavatkozást szolgáló, enyhén korporatista és féltotalitárius oldalát erősítené - persze főleg csak szavakban. Be fogja érni néhány szalonrasszista és homofób tévéműsorral.

5. Szolidaritás kontra

individualizmus.

A mai magyarországi jobboldal habzó szájjal támadja a modern individualizmust. Ugyanakkor a közösségi szolidaritás minimumát se tanúsítja, amikor a kirekesztettek, elesettek, magatehetetlenek, szerencsétlenek társadalomba integrálásáról van szó. A jobboldal csak a keményen dolgozó, fegyelmezett, vallásos, többgyermekes fiatal középosztályi (s amit nem mondanak ki: fölső osztályi) családok előmenetelét támogatja. Nem óhajtja, hogy mindenféle cigánygyerekek és prolikölykök járjanak ivadékainak tömjénillatú iskolájába. Voltaképpen nem is az individualizmust, hanem az autonómiát és a nonkonformizmust utálja. A "baloldal" ma elvi híve az individualizmusnak. Talán kicsit több benne a részvét, meg talán kevésbé képmutató, de viselkedése a munkanélküliekkel, a kilakoltatottakkal, a menekültekkel, a romákkal szemben nem különb vetélytársaiénál. Az önfönntartó polgár (e kisebbség) gondolati, morális és politikai autonómiáját többre tartja, mint a jobboldal, s ez becsülendő. Ez persze polgári vonás, nincs benne semmi szocialista. A szegény népek iránt - a szomszédban, a volt Szovjetunióban és a harmadik világban - semmiféle együttérzés és rokonszenv nem látszik rajta. A jobboldalt ebben a sovinizmus-etnicizmus-rasszizmus akadályozza; amikor a Magyar Nemzet (tárgyilag helyesen) a Nyugat közel-keleti, ázsiai és afrikai politikáját támadja, ebben az Amerika-ellenesség és az Izrael-ellenesség vezeti, nem a színes népek iránti szeretet.

6. Szabadságjogok kontra biztonság.

Ebben persze valamelyest a balközép áll jobban (pl. a parlamentarizmust inkább tiszteletben tartja), de a médiapolitikában, a szólásszabadság kérdéseiben (eltérő előítéletekkel), a "jogállamiság" fejlesztésében a különbségek árnyalatnyiak. Az össszes jelentősebb irányzatok hajlandók ezért vagy azért (muszlim terrorizmus, neonácik, az éj leple alatt beszivárgó, rejtélyes Szilágy megyei vendégmunkások stb.) azonnal betiltani mindazt, ami épp eszükbe jut, igazoltatnának mindenkit és mindent, ami mozog, és bekameráznák a nagymamáék solymári telkén a rusztikus kis budit is. Ideológiai különbségek vannak, s itt a balközépen előnyére mutatkozik némi szabadelvű hatás: legalább elvileg nagyobb itt a lelkesedés a tolerancia, a pluralizmus, a véleményszabadság, a magánélet sérthetetlensége tekintetében, enyhébb az értelmiség iránti (azért még föllelehető) gyűlölet, lényegesen kisebb a tekintélyelvűség, nincs vezérkultusz stb. Ezek helyes, ám tisztára polgári vonások, nincs bennük semmi sajátlagosan baloldali, pláne szocialista. A kelet-európai jobboldal félfeudális eredete, korporatív-autoritárius múltja - csupa helyi jellegzetesség - játszik szerepet ebben a szereposztásban, nincs benne semmi szükségszerű.

7. Kapitalizmus kontra antikapitalizmus.

A kapitalizmust a jobboldal, a szélsőjobboldal (és a szélsőjobboldalba egyre inkább beleolvadó thürmeristaneokommunista pártocska) szidja a leghevesebben. De hát ennek nagyobb a füstje, mint a lángja. A jobboldal retorikai antikapitalizmusa (amelyben néhány nemzeti bolsevista köz- és hírlapíró őszintén hisz, vesztére) még csak a külföldi "karvalytőke" korlátozására se volt jó. Inkább a polgári autonómiagondolat szabadelvű változata fáj a fiúknak, épp olyan lelkes komprádorok, mint álszocdem vetélytársaik. Amit az ortodox-dogmatikus neoliberálisok antikapitalista-etatista csökevénynek látnak a szocialistáknál, az csak afféle "azért Kádár apánk alatt se volt olyan szörnyű, na". A szoclib értelmiségnél a piaci parancsolat abszolútsága ugyanazt a szerepet tölti be, mint annak idején (időnként személyesen is ugyanazoknál a szereplőknél) a hazánk területén ideiglenesen állomásozó (szovjet) Déli Hadseregcsoport. "Nem lehet másként." "A fölszabadulás: ábránd, felelőtlenség, utópia, értelmiségi hasfájás."

Alapvetően mindenki "a realitásokból indul ki" - mintha a társadalmi realitások nem volnának éppenséggel társadalmi, tehát történelmi, tehát mulandó tényösszefüggések. Az nem olyan nagy különbség, hogy némelyek mindezért a zsidókat (a nyugatiakat, Amerikát, az EU-t, a kisantantot, az erdélyi magyarokat, az "ukrán maffiát" stb.) hibáztatják, mások (jóval többen) meg nem. Proletár, folytatnám, de unnád - a "baloldal" (amely nem baloldal) és a jobboldal (amely jobboldal) közötti különbség nem túl nagy a festői Kárpát-medencében. Minden fölmérés bizonyítja: a közvélemény utálja a kapitalizmust, lenézi a parlamenti demokráciát, hitvány csalásnak tartja a jogállamot, drágának és károsnak politikai-katonai szövetségi rendszerünket; újraelosztó jóléti gazdaságpolitikát óhajt. A közvéleménynek nincsen politikai képviselete (legföljebb néhány idegengyűlölő, nőellenes, homofób, represszív és egyéb kirekesztő komplexusát nyugtatja meg olykorolykor egy-egy uszító népszónok vagy tévés locsogó), amiért még jobban gyűlöli a fönnálló rendszert. A közvéleménytől független kritikai eszmélkedésnek sincs sok becse, ezért aztán elsorvad.

Az az arasznyi, aprócska szemléleti előny, amely a kormánypártok javára mutatkozik, elkopik idővel akkor is, ha nem szűnik meg előnynek lenni. Ha a balközép nem mozdul balra - azaz a magyar nép érdekei és nézetei felé - , akkor hiába minden szófia beszéd, választási munkásbarátság. A kormányon lévő balközép azt hiszi, még mindig meg tudja zsarolni a jobb- és szélsőjobboldal (valóságos, de jócskán eltúlzott) veszedelmével a közönséget, amely a "kisebbik rossz" elve alapján majd úgyis rá szavaz.

Lehet, de már nem sokáig.