Mindezek után egy állami támogatási programot a punkra asszociálva elnevezni nem egyszerűen önellentmondásos és vicces, hanem egy olyan kommunikációs stratégiára enged következtetni, melyben egy elnevezés "fiatalos és laza" jellege abszolút elsőbbséget élvez
a jelentésével szemben. Ez amúgy bevett marketingstratégia (könnyebb eladni valamit az imázs, mint az üzenet alapján), és nem is lenne olyan nagy gond vele, ha nem jelezné egyszersmind a koncepció ideológiai következetlenségeit.

A projekt honlapján megtalálható, az intézkedéscsomag eszmei keretét is bemutató rövid szöveg reprezentálja legjobban ezeket az ideológiai defektusokat. Így például szerintük: "A könnyűzene sokszor az utolsó kapocs, ami lázadó, alternatív jellegével a perifériáról integrálja a fiatalokat a társadalomba." Két különös állítás: a furcsább talán az, hogy a lázadás, tehát a társadalmi normáknak ellentmondó, abból kifelé mutató cselekvés integrálná a fiatalokat a társadalomba. Ez nyilvánvalóan képtelenség. De valószínűleg az sem igaz, hogy a könnyűzene eleve lázadó, alternatív műfaj. Sőt.

És hogyan értelmezi a kormányfő ezt a (akár létező, akár nem létező) lázadást? "Legyetek kellően pimaszok és szemtelenek megcsinálni a magatok zenéjét. A mi tisztünk a csendes bátorító szó: gyerünk lázadni." Ezt mondta a miniszterelnök a program indításának bejelentésekor. Ezek az elsőre kedvesnek tűnő szavak egyértelműen a tiltakozásnak az általános iskolában gyakorolt, ellenőrzött, infantilis formáira utalnak, és ezzel a kormány hallgatólagosan azt is deklarálja (mi mást tehetne?), hogy itt szó sem lehet valódi (értsd: érdemi, értékes, de akár felforgató) lázadásról, hiszen ez az egész könnyűzene csak vihar egy kanál vízben, ráadásul a politika ellenőrzése alatt, és azok, akik elfogadják ezt a - támogatott - szerepet, tetszik, nem tetszik, el kell fogadják a vele járó bánásmódot is.

Sok zenekart ez nem zavar. Azokat, akiket nem érdekel az ún. lázadás, és nem kívánnak olyan véleményformálóként fellépni, akiknek a hitelességéhez nélkülözhetetlen az anyagi és intézményes függetlenség. De egész stílusirányzatoknak (a hiphopnak, a hardcore-nak, a punknak, a skanak, a metal egyes ágainak stb.) kell majd választaniuk a hiteles zenélés és a jobb megélhetés között. Nem kétséges, hogy ha az utóbbit választják, akkor ez alááshatja egy egész, eddig független, underground zenei közeg értékrendszerét. (Mint ahogy azt Seres László már megfogalmazta a Pankkk-program kidolgozását megelőző és kiváltó, zenészek által megírt és felterjesztett "Idő van!" című levél kapcsán, lásd: Állami szubkultúra, Népszabadság, 2003. augusztus 11.).

Ezen a ponton újra érdekessé válik a műfaji csoportosítás kérdése. Mert azzal együtt, hogy kimondatott, nagyon helyesen, hogy a támogatások nem műfaji alapon kerülnek kiosztásra (bár sajnálatos módon a Magyarországnak eddig is sikereket hozó elektronikus zene kimaradt a rendszerből), tény, hogy vannak olyan választóvonalak, amelyek nem feltétlenül a hangzás, hanem felfogásbeli különbségek (például a lázadás különböző értelmezései) szerint csoportosítják az egyes zenei kultúrákat. Az Omega hosszú hajban és fiatalságban megnyilvánuló lázadása például remekül összefért a támogatott zenekar státusával, a betiltott Vágtázó Halottkémek (VHK) lázadása pedig nem.

Ezért is nehéz értelmezni azt az érvelést, ami a támogatási rendszer vitája során a "nemzeti kultúra" fogalmára épült. Magától értetődőnek tűnik, hogy minden magyar művész (akár támogatott, akár betiltott) munkája a nemzeti kultúra része. Ehhez nem nagyon lehet mit hozzátenni vagy elvenni. Tehát ha egy kisebb nemzeti művészi csoportosulásról kijelentjük, hogy a nemzeti kultúra része, valójában nem állítunk semmit. Ez pedig akkor válik zavarba ejtővé és/vagy veszélyessé, amikor mégis érvvé válik. Vagy a nemzeti kultúra a hivatalos kultúrát akarja jelenteni? Akkor pedig még mindig az Aczél-korszak szelleme kísért.

Egy programcsomag ideológiai keretének alapvetően két célja lehet: egyfelől eszmei alapot nyújtani az intézkedések, az egyes döntések megindoklására és alátámasztására, másfelől kommunikálni az egész projektet a választópolgárok felé. A Pankkk esetében sajnos egyik sem sikerült. Nem is biztos, hogy egy igazán célorientált, hatékony pénzügyi rendszernek szüksége van ennyire markáns(nak szánt) ideológiára - vagy ha mégis, akkor olyanra, amiből valóban logikusan következnek az intézkedések. És ha ez nem teljesül, akkor kommunikálni is csak zavarosan és a fentiekhez hasonló üres kategóriákban lehet.

Magyarországnak szüksége van valódi, értékes könnyűzenére és független undergroundra. A támogatási rendszer azon része életbevágóan szükséges volt eddig is, amely a kereskedelmi csatornákon hallható magyar zene arányát hivatott növelni vagy a hazai zenekarok külföldi megjelenését segíteni, s főleg ami a klubhálózat felújítását, bővítését célozza. (Ez egy olyan pont, ahol az államnak kötelessége is biztosítani a fellépés lehetőségét és szabadságát.) Ezek az intézkedések minden bizonynyal a magyar zene egészének jót fognak tenni. A program szükséges és fontos, és ahogy azt már a külföldön régóta futó hasonló (holland, svéd, brit, francia) programok sikerei sejtetik, remélhetőleg tényleg hamarosan érezhetőek lesznek a pozitív változások.

De most mindenekelőtt arra kell odafigyelnünk, nehogy ennek vagy egy hasonló programnak a segítségével - Walter Benjamin híres esszéjének záró sorát átfogalmazva - a jövőben bármelyik oldal politizálni akarja a művészetet.

A szerző kritikus