"Megválasztható legyen-e a családban harmadikként születendő gyermek neme?" "Hogy ha lenne rá lehetőség, ön személy szerint megválasztaná-e a családban harmadikként születendő gyermek nemét?" - az előbbi kérdést a kormány SMS-ben, az utóbbit egy közvélemény-kutató tette fel. A két hasonló kérdésre jelentősen eltérő válaszok érkeztek. Az elsőben a döntő többség támogatta a választás lehetőségét, a másodikra a válaszadók 76 százaléka nemmel szavazott. Ezek után ki tudja, mit tart etikailag elfogadhatónak a többség? A valóságos kérdés valóban igen bonyolult: mikortól számíthatnak az új módszerek a gyermekvállalást segítő lehetőségnek, s honnan mesterséges, etikailag vitatható szelekciós eszköznek.

Sándor Judit, a Közép-európai Egyetem tanára - jogászként itthon és nemzetközi szervezetekben is foglalkozik a bioetika problémáival - szerint alapjaiban kellene a reprodukciós eljárások filozófiáját tisztázni. Az ehhez kapcsolódó kérdések külön-külön nem megvitathatók. Dajkaterhesség, petesejt-adományozás, a születendő gyermek nemének szabad megválasztása: három olyan mesterséges eszköz, egyben lehetőség az orvosok kezében, amelyekkel a gyermekvállalást befolyásolni tudják.

- Magyarországon egy 1997-es törvény megengedi az ivarsejt-adományozást, sőt az embrióadományozást is. Ugyanakkor, bár a dajkaterhesség is szerepelt volna a lehetőségek között, az erre vonatkozó rendelkezéseket - még mielőtt hatályba léptek volna - tiltásra módosították. A reprodukciós medicina - és az etikája - ugyanis folyamatosan változik. Egyre több gyermek él csonka vagy a válás után új családban. Sok a "szingli", de még a párkapcsolatban élők is gyakran későbbre tervezik a gyermeket - mondja a bioetikus. - A szakember szerint a kérdés összetettebb annál, amilyen megközelítésben most kezeljük. Ráadásul gyakran demográfiai összefüggésekkel együtt vetődik fel, mintha hatással lehetne az ország népesedési helyzetére, mintha "lökést" adhatna a születésszám emelkedéséhez.

- A világon nem tekintik sehol ezeket az eljárásokat a demográfia eszközeinek. Olyanynyira nem, hogy egy tévéműsorban legutóbb még az is elhangzott: ha a kétgyerekes család dönthet az újabb kisbaba neméről, ettől csak még kevesebb gyerek születik, hiszen akkor nem kell "kísérletezniük", hanem azonnal "biztosra mehetnek" - mondja.

Sándor Judit szerint a reprodukciós eljárások alapelve a meddő párok segítése volt. Európában a legtöbb idevágó szabályozás abból indul ki, hogy kvázi gyógyászati eljárásról van szó, amely olyan meddő párokon segít, akiknél a kezelés más módszerei eredménytelenek voltak. A tudomány fejlődésével mind többet tudunk meg a szaporodás és a megtermékenyülés kérdéseiről, s mind korábbi stádiumban avatkozhatunk be a születendő élet alakulásába, de egyre több az etikai kérdés is. Hol vannak a határok a születendő gyerek képességeinek, adottságainak megválaszthatóságában, s persze mikortól élet az élet?

- Magyarországon sajnos nem divat az erkölcsi szempontok vizsgálata, holott ezeknél a beavatkozásoknál sokkal többről van szó, mint orvosi technikáról. Nálunk inkább a tudományos optimizmus a jellemző, hiszen hajlamosak vagyunk megelőlegezni az orvosi beavatkozások sikerét. A jogszabály az embrionális fejlődés 14. napjánál szabott határt, ettől kezdve tehát már nem végezhető kutatás, nem használható az embrió tudományos munkára.

Bár az egészségügyi törvény megszövegezése idején még alig-alig álltak rendelkezésre adatok az egyes in vitro eljárásokkal foglalkozó klinikák eredményességéről, számos egyedi megoldást is bevezetett a jogszabály. Belátták például azt, hogy bizonyos esetekben - például a megözvegyült nőnél - így is folytathatják a megkezdett reproduktív eljárást. Ezzel a törvény elismerte, hogy orvosetikai szempontból egészen mást jelent a spermiumadományozás, és mást a műtéti jellegű petesejtleszívás, amit ráadásul hormonterápia előz meg. Míg például az Egyesült Államokban "petesejtbrókerek" dolgoznak, és tökéletes erkölcsi magyarázatot is tudnak adni arra, miért is van rájuk szükség, itthon legálisan még arra sincs mód, hogy testvér, anyuka vagy bárki más közel álló segíthessen. Ezzel akarta a jogalkotó az üzleti érdekeltségnek még a gyanúját is kizárni. Pillanatnyilag erre csak anonim módon van lehetőség.

A reprodukciós eljárások egyre bővülő kínálatának köszönhetően mára elkülönültek egymástól a korábban elválaszthatatlan nemző funkciók és a hagyományos szülői szerepek. Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy miért nincs mód a női adományozók kilétének felfedésére. Hogyan és kitől várható el, hogy a komoly orvosi procedúra után egy ismeretlennek csak úgy petesejtet ajándékozzon? Ma ugyanis nincs mód arra, hogy bárki tudatosan így segíthessen valakinek - akit ismer, és tudja róla, hogy csakis egy egészséges petesejt hiányzik ahhoz, hogy az illetőnek gyermeke szülessen. Sándor Judit szerint a dajkaterhesség hazai története is legalább ilyen furcsa helyzeteket teremtett.

- Ha azt mondjuk - ahogy teszi ezt a törvény is -, hogy a meddőségen szeretnénk segíteni, a dajkaterhesség jelenlegi tiltásával épp azoknak nem adjuk meg a lehetőséget, akiknek a helyzete a legtragikusabb. Fiatal nőknek, akik betegség vagy orvosi műhiba miatt elvesztették méhüket, de ép, egészséges, megtermékenyíthető petesejtjük van, csak méhük nincs, ahol ez beágyazódhatna, s a magzatukat kihordhatnák. - A magyar családjogi törvény szerint, ha a származás reprodukciós eljárás következménye, nincs helye az anyaság bírósági úton történő megállapításának azzal a nővel szemben, aki az eljárás lefolytatásához ivarsejtet vagy embriót adományozott. Ezért úgy tűnik, hogy nők esetében az anyaság a szüléshez kapcsolódik, még akkor is, ha embrióadományozás esetén más embrióját, vagy ivarsejt-adományozás esetén más nő petesejtjével létrehozott embriót hord ki az anya. Ilyenkor tulajdonképpen a feleség a dajkaanya, hiszen nem az ő ivarsejtjéből keletkezett magzatot hord a szíve alatt. Ezt a módozatot a jelenlegi törvény is elfogadja, de ha méhe nincs a gyermeket kívánó nőnek, csak petefészke, más nő helyette nem lehet dajkaterhes. Férfiak esetében viszont elfogadott, hogy akkor is apa lehessen valaki, ha nem a nemző apa, de a hímivarsejt adományozásához hozzájárul a férj vagy élettárs - mondja a bioetikus.

- Azzal, hogy az első körben nagy százalékban sikertelen próbálkozások után mi történik a párokkal - leginkább a nőkkel -, csak a legritkább esetben foglalkozik bárki is. Annak az asszonynak, akinek természetes úton nem lehet gyermeke, az önértékelése amúgy is sérülékeny, s még itt is kudarcot vall, ez valóságos "pszichés" sokk, ami nemritkán depressziót is okoz. A mesterséges beavatkozásoknál ma mindössze huszonöt százalék körüli a siker esélye. Igaz, a sok próbálkozás újabb és újabb remény forrása.

Sándor Judit: A kérdés összetettebb, mint ahogy kezeljük