A kuratórium elnöke nem teszi fel a számára kellemetlen eredményt sejtető szavazásra a kurátorok kérdését, hanem berekeszti az ülést, ám az alelnök mégis megtartatja a szavazást. A jogsértések, netán jogtiprások sorozata nyilvánvalónak látszik, legföljebb az támaszthat kételyeket, hogy adott esetben létezik-e az a jog, amelyet éppen sértegetnek, tipornak vagy csak megkerülnek. Vannak-e, és milyen szabályok arra a helyzetre, amely most a rádióban kialakult? Gondolom, ha létezne egyértelmű szabályozás, nem szaladgálna mindenki fűhöz-fához, ugyan mondaná már meg valaki, mi is most éppen ebben vagy abban az esetben, ezzel vagy azzal a döntéssel kapcsolatos jogi helyzet. Talán nem kellene azon tipródni, kinek a jogköre az ideiglenes ügyvezető elnök kijelölése, és az sem merülhetne föl, vajon a kuratóriumi elnök büntetheti-e pénzmegvonással a neki nem tetsző, amúgy - az ügyészi állásfoglalás szerint legalábbis - jogtalanul kijelölt ügyvezetőt.

A komplikáltság előidézői maguk a komplikáltság sérelmezői - amennyiben ennek földerítésén túl vagyunk, kiderül, hogy lényegében a helyzet sem oly összetett, sőt, szokványos, legalábbis politikai síkon. Mindössze az történt, hogy ezúttal sem működött a kompromisszumkényszer. Részleteiben ezt sem könnyű követni. Kezdetben úgy látszott, ezúttal (kivételesen) simán fog menni az együttműködés. A pártok kuratóriumi delegáltjai megegyeztek. Csakhogy a civil kurátorok, akikről tájékozatlanabbak talán még azt is föltételezik, hogy függetlenek, fölborították az egyezséget. Állítólag azért, mert hangadójuk kiderítette, hogy a számára kedves pártvezér nem adta személyes áldását a megegyezésre. De tulajdonképpen mindegy az ok, az elnökség moshatta kezeit - majd nekigyürkőzhetett az iszapbirkózásnak.

Mire ez az egész?Álltak már ügyvezetők az állítólagos közmédiumok élén, s tudjuk, hogy korántsem csupán ügyvezettek. Nagyon is mélyen nyúltak bele a szervezet, az intézmény életébe. Most pedig ráadásul választások közelednek. S a politikusok ezúttal is bizonyítják: a közszolgálati médiumokban kizárólag propagandaeszközt látnak, és elképzelni sem tudják, hogy a tájékoztatást távolságtartó tárgyilagossággal is lehet művelni. De ha netán el is tudnák képzelni, bizonyára nem tartanák kívánatosnak. Illetve azt mindenképpen kívánatosabbnak gondolják, hogy "nekik" legyenek közszolgálatiak. S ennek alárendelnek mindent. Foggal-körömmel küzdenek érte, nem kímélve küzdelmük tárgyát. Mint a salamoni, illetve a kínai krétakörös történetben az örökségért hadakozó mostoha. Pedig a rádió nem pusztán tájékoztató, illetve politikai propagandaeszköz. Hanem a nemzeti kultúra egyik letéteményese.

Igen, ez ma már inkább elcsépelt frázis.

Akár a közszolgálatiság.