Közel húsz éven át tanítottam egy főiskolán, melynek fenntartója éppen a katolikus egyház. Hosszú éveken át tantárgyam volt egy ún. differenciáló pedagógia elnevezésű stúdium, melyet magam találtam ki (szabad kezet, sőt támogatást kapva hozzá a katolikus főiskolától). Ennek keretében oktathattam az integrációt az elmúlt 15 évben. Hallgatók tömege választotta szakdolgozati témának az integráció kérdéskörét. A gyakorlóóvodában is találkozhattak ennek változataival, mind a szociális okokból, mind pedig a sérüléssel élő gyerekek integrációját láthatták, illetve látják ma is.

Jelenleg a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkatársa vagyok, munkám lényege a sajátos nevelési igényű gyerekek (hogy a megfelelő, jelenleg érvényben lévő terminológiával éljek) integrációjának segítése.

Számomra nem kérdés, hogy az integráció társadalmi szinten elkerülhetetlen folyamat. Mindannyian tudjuk, hogy a világ mely pontjain működik ez jól, és ami a lényeg: természetes módon. Leginkább erre vágyhat egyébként minden érintett, hogy az integráció szerves része legyen mindennapjaiknak mindazokon a területeken, amelyek az érintett emberek életminőségét javíthatják. Ebből következik, hogy nem integrálható mindenki, illetve nem azonos módon, időben, térben. Ez nem politikai kérdés, hanem szakmai, de majdnem azt kell mondanom, hogy "egyszerűen" csak képesség kérdése. Ha a helyzet optimális (lenne), akkor még szakvélemény nélkül, a hétköznapi tapasztalat alapján is el lehet(ne) dönteni, milyen állapot igényli a szegregációt, és milyen viseli el az integrációt. A természetes hozzáállás az integráció, amelyet azonban gyakran korlátozni kell mind az érintettek, mind pedig a többség érdekében. Ez vonatkozik szerintem a társadalmi okokból és a különböző sérülések miatt integrálandókra egyaránt.

A szegregációnak is van tehát létjogosultsága, részben szükségből, részben pedig azért is, mert lehet olyan réteg, vagy lehet olyan pillanata az életnek, amikor az érintett fél szegregálódni akar. Ehhez is joga van (már természetesen ami a felnőtteket illeti). Azt gondolom, a szülőnek is joga van eldönteni: gyerekét - bármelyik félhez tartozzék is - integráló vagy szegregáló intézményben kívánja-e neveltetni. (Éppúgy, mint ahogy eldöntik, hogy tagozatos vagy "sima" osztályba kerüljön a gyerek, önkormányzati, egyházi vagy alapítványi iskolába járjon stb.)

Ami a pedagógiai integrációt illeti, ma már zajlanak kurzusok, pályázati kereteken belül továbbképzéseket terveznek pedagógusok számára, tervezik a stúdium bevitelét a pedagógus-alapképzésbe is. Sajnos még csak a kezdeteknél tartunk. A tudat (a szemlélet) és a tudás (a módszertan) szintjén is. A szemlélet szintjén még sok a fenntartás és a félelem, a módszertan terén pedig óriási az elmaradás. Az integráció ugyanis nem egyszerű befogadást jelent. Attól valóban félni kellene, mert az sem az egyéni fejlesztésre szoruló gyerekek, sem pedig az átlagosan fejlődő gyerekek számára nincs még önmagában fejlesztő hatással. És most jön a lényeg: az integrációban az a szép, hogy igazi megvalósulási formáiban minden egyes gyerek integrálódik, a makkegészségesek is. Ez a gyakorlat (amit inkluzív pedagógiának nevezünk) komolyan veszi, hogy minden ember - gyerek - önálló személyiség, saját képességekkel, saját tempóval, sajátos igényekkel. A differenciált bánásmód, a személyre szabott didaktikai gyakorlat tehát mindenkinek jár. Ez az elv és ez a módszer az egyetlen, amely
esélyt ad arra, hogy az integrált gyerek még pozitív diszkriminációban se részesüljön. Ez viszont kemény szakma (csoportmunka, projektek, személyes értékelési módok alkalmazása, differenciált tudástartalmakat hordozó tankönyvek és munkafüzetek használata stb.). Ezekkel a módszerekkel az integráció nem külön feladat, hanem benne van a mindennapok pedagógiájában. E gyakorlat révén lehet elérni azt is, hogy az egészségesen fejlődő gyerekek számára természetes legyen a sokféleség, beleértve az elmaradottságot, a sérülést, hogy mindezt a maguk természetes módján kezelni is tudják (nem a sajnálat szintjén). Ezt a módszertant bizony meg kell tanulni, ez "csak" tisztán szakmai ügy.

Az is igaz, hogy az óvónő, a tanító, a tanár nem gyógypedagógus, és semmiképpen nem várható el tőlük, hogy a részfunkciók fejlesztését is ők végezzék. Ez gyógypedagógus dolga, enyhébb esetben fejlesztő pedagógusé. Ezért tehát az integráció "nyűgmentes" és hatékony megvalósításához pénz is kell, mert a szakembert meg kell fizetni. Ezért jár a megemelt normatíva a jog szerint. A jog tehát jó. Az azonban nem jó, hogy mindezt a valóságban gyakran nem biztosítják a fenntartók. Ha ez nem adatik meg, akkor az integráció erőltetett, mert a feltételei hiányoznak.

Érdemes vitatkozni azon, hogy a törvény tényleges megvalósításának mik a feltételei, érdemes harcolni a feltételek megteremtéséért, de nem érdemes vitatkozni azon, hogy kell vagy nem, hogy kit lehet és kit nem, mert nem ez a kérdés. A vitákat és a harcokat a szakmának kell megvívnia, a feltételeket, a pénzt és a tudást a szakmának kell előteremtenie. Ha lassan, akkor lassan, de kell. A szakmának...

A szerző pedagógiai szakértő,
Budapesti Korai Fejlesztő Központ