Krumpliharc és vásárlási láz
Elkészült a Széna téri távolságiautóbusz-pályaudvar és a budavári palota déli szárnya, átadták a kétszázezredik fővárosi telefonállomást, döntöttek a Hungária körúti felüljáró megépítéséről. A március 19-én megtartott tanácsi választásokon 97,6 százalékos volt a részvétel. A szavazók 99,5 százaléka a népfront jelöltjeit támogatta.
1967. márciusi számában többek között Budapest gyomráról közölt terjedelmes cikket a Budapest folyóirat. Nagy Lajos írásából már-már a fogyasztás templomának tűnik az a négy évtizeddel ezelőtti város. Egyetlen esztendő alatt 130 millió kiló kenyér, 300 millió darab péksütemény, 114 millió liter tej, 33 millió kiló liszt és 38 millió kiló cukor tűnt el a kétmillió budapesti lakos bendőjében. Fölemésztett emellett a város 46 millió kiló tőkehúst és 7 millió kiló baromfit, 11,7 millió kiló zsírt és 4,26 millió kiló vajat, 10 millió kiló édességet, majd hörpölt rá 3 millió kiló pörköltkávéból főzött frissítőt, és az egészet leöblítette 17 millió liter borral.
Sok? Rengeteg. Még az egyetlen napra lebontott adatok is komoly fogyasztást mutatnak. Kenyérből például 370 ezer kiló fogyott hétköznaponként, szombatra 670 ezret rendelt a háromezer Közért-üzlet, a háromnapos ünnepekre 860 ezer kilóval készültek föl. És akkor még nem is beszéltünk a zöldségekről és gyümölcsökről. A Nagyvásártelepre akkoriban évente 24 ezer vagon áru érkezett, nyári napokon 150-160, télieken 40-50 vagonnyit fogadott a főváros. De az ellátásról gondoskodók természetesen nem pusztán ezekre a szállítmányokra hagyatkoztak. A szükséges 8400 vagon burgonya, 1000 vagon hagyma, 1300 vagon paprika, 800 vagon paradicsom és 5000 vagon gyümölcs egy részét legalábbis igyekeztek jó előre biztonságba helyezni.
Szabadtéri tárolókban, úgynevezett prizmákban helyezték el például a krumplit: ott mínusz 25 fokig a legzordabb időket is átvészelte. A Diósd melletti Anna-hegy barlangjaiban a zöldségesrekeszek mellett almásládák álltak, egyszerre akár 400 ezer darab is. Budapest élelmiszer-tartalékait rejtette a kőbányai pincerendszer csakúgy, mint a Gyulavezér úti barlang-tároló. És ez a roppant élelmiszertömeg még nem is volt elég: hiszen épp ekkor, a hatvanas évek közepén kezdett el látványosan nőni a budapesti piacok forgalma. A fővárosiak 1966-ban például 5,5 millió kiló baromfit vásároltak az őstermelőktől, decemberben pedig az a csúfság is megesett, hogy a csarnokokban a magánkereskedők több krumplit adtak el, mint az államiak. A folyóirat azt is elárulta, miért: "Az őstermelők ugyanis nagyobb választékban és jobb minőségben hozták a piacra az árujukat."
Az alapvető élelmezési cikkekből 21 napos készleteket tartalékolt akkoriban az állami kereskedelem. Hogy miért, arra is megadta a magyarázatot a Budapest cikke: "Szinte minden évben megtörténik - régebben többször is -, hogy vásárlási láz üti fel a fejét, s a szokásosnál lényegesen nagyobb mennyiségben »felvásárolják« a lisztet, a cukrot, a rizst és egyéb élelmiszereket." A vésztartalék szerencsére mindig elegendőnek bizonyult az igények kielégítésére, igaz, a Fővárosi Tanács is résen volt. Élelmiszer-kereskedelmi Irodájuk minden üzletre kiterjedő jelentőszolgálatot működtetett, s ennek köszönhetően pontos képet kaptak arról, mely élelmiszerek forgalma tér el a szokásostól. Mi több, még azt is meg tudták állapítani, "Budapest mely részein ütötte fel a fejét a vásárlási láz". Ami további, tanulságos következtetésekhez is vezethetett. Például, hogy "vidéki bejárók, vagy maguk a budapestiek kezdeményezték-e". Ami, a jelek szerint legalábbis, egyáltalán nem volt mindegy.
