Disznótor a Szövetség utcában
A jórészt kövezetlen, poros úttól északra fekvő Terézvárost három hoszszú utca szeli át: a Dohány utca, a Három Dob utca és a Király utca, amelyet természetesen, akárcsak az összes többit, német nevén, Königsgasseként jelzi Vasquez úr 1837-es keltezésű térképe. Az egymástól távolodó, majd valamelyest összetartó utcák között beépített telkeket mutat a rajz, egészen a Kleine Feld gasséig, azaz a mai Csányi utcáig. Szent Terézia temploma mögött azonban már kertek és szántók nyílnak, a Linden, azaz Hársfa utca után a ma ismert keresztutcák nyomát sem lelhetjük föl. Csak az Allianz gasse kivétel: a Szent Szövetségről elnevezett utcácska a semmi szélén, a marhavásártér közvetlen közelében nyílt. Összekötötte a Kerepesi utat a Dohány utcával, majd a Dob utca felé haladtában beleveszett a semmibe.
Mellette viszont, jól látható ez Vasquez úr térképén, állt néhány ház. Hogy mifélék? Arról báró Podmaniczky Frigyestől kaphatjuk a legpontosabb tájékoztatást. A "kockás báró" ugyanis, még rövidnadrágos kisgyerekként, gyakran járt - utazott! - errefelé. A mai Astoriánál lévő lakásukból Podmaniczkyék rendszeresen kikocsiztak Thaisz Andráshoz, a Tudományos Gyűjtemény, majd a Sas folyóirat jeles szerkesztőjéhez, a család barátjához. Leggyakrabban disznótorra.
Hiszen akkoriban - mint az a báró naplójegyzeteiben olvasható - "tehenet, aki szerét tehette, mindenki tartott, mert a pesti milimárik akkor sem örvendettek jobb hírnek, mint jelenleg. A sertéshízlalás sem volt ritkaság még a főváros leglakottabb részeiben sem; mert hisz tudva lévő dolog az, hogy a magyar ember nagyon kedveli a sertéshúst, kolbászt, hurkát, májosat". Így esett, hogy Thaisz, aki a messzi Szövetség utcába vonult vissza a világ zajától, nemcsak sertéshizlaldát rendezett be a kertje szomszédságában, hanem nagyszerű disznótorokat is tartott ott. Végbement minden annak rendje és módja szerint, az "ölés, perzselés, forrázás, bontás, a különféle pecsenyéknek való húsok, kolbász, hurka, májos töltelék elkészítése s a belekbe való töltése; végre nyílt tűz mellett sistergő sütés s annak elnémulása után azonnal: tálalás" - írta a báró, aki úgy emlékezett, a sertéstartás ellen akkoriban senkinek sem jutott eszébe tiltakozni. Hiszen "azt mindenki természetesnek tartotta, hogy a sertés házi hizlalása egy főkelléke a háztartásnak, s hogy az valami jó szaggal jár, senki sem képzelte".
Pár évtizeddel később persze már nemigen neveltek disznót a Szövetség utcában. A Keleti pályaudvar felépülte után eltűntek az utolsó kertek is, innen nem messze húzták meg vonalzóval a Csikágó utcáit a mérnökök. 1879-ben azonban még mindig 4473 szarvasmarhát (közte 2622 magyar fajtát) és 40 878 sertést számoltak össze Budapesten. 1918-ra maradt belőlük 1771, illetve 32 640, 1931-re pedig 1975 tehén mellett 15 876 disznó éldegélt.
Hogy hol? Nos, a disznók jó része még mindig Kőbányán, annak ellenére, hogy az ottani, messziről érezhető hizlaldák szerepét hivatalosan már átvette a nagytétényi telep. A tehenek azonban szinte bárhol előfordulhattak. Elsősorban persze a hegyekben lehetett rájuk bukkanni, de a harmincas években még akadt egy-kettő mutatóba a nevezetes józsefvárosi aszfalttehenészetekből is. A Práter utca környékén, egészen közel a Nagykörúthoz, a hosszan elnyúló, földszintes házak mélyén volt még néhány istálló; bennük lakóik, a kockakőhöz, villamoscsöngéshez, autódudához szokott pirostarka tehenek.
Ha maradt is bármi nyoma ennek mára, azt épp mostanában bontják el.
