A közlekedésben a csúcstechnológiához szokott minisztertől az ósdi traktoros bepöfögés is váratlan: "minden megváltozott a politikában", a "politikai bölcsességek nagy részét nyugodtan kidobhatjuk", "ma másként kell választásokat nyerni, és más kell egy ország fejlődéséhez, mint korábban", mondja csak úgy általánosságban. Nem tudni, Kóka úr mit szeretne kidobni, azt sem magyarázza meg, hogy miért ne ígérjen többé például békét, jólétet, gazdasági prosperitást és stabil jogrendet egy párt, ha meg akarja nyerni a választásokat. Lehet, hogy Magyarországon az a párt az esélyesebb, amely nagyobb társadalmi békétlenséget szít, szélesebbre igyekszik nyitni a jóléti ollót vagy tovább csökkenti a jogbiztonságot? Bár az olvasó nem kap választ az ilyen és hasonló kérdésekre, mégis nyugalommal tölti el, hogy a miniszter azért azt mégis elfogadja, hogy egy ország fejlődéséhez fejlődő gazdaság szükségeltetik. Igaz, ő azt hiszi, ez valami merőben új dolog. De hát ő még fiatal!

Egy politikai szemináriummal ér fel eszmefuttatása a hagyományos baloldali stratégiáról. Megtudhatjuk belőle, hogy a kormány adja a pénzt az embereknek és nem fordítva, hogy Horn Gyula, Orbán Viktor és Medgyessy Péter egyazon baloldali tömörülés vezéralakjai, akiknek divatjamúlt céljuk egyszerűen az volt, hogy beavatkozzanak az emberek életébe. Bezzeg a Gyurcsány-kormány nem ilyen: sem pénzt nem osztogat, sem nem baloldali! Így kell ám "kiavatkozni az emberek életéből"! Ezt mi, magyarok, már tudjuk, de Európa még keresi a választ.

Nem csoda hát, ha a miniszter úr az öreg kontinens demokráciáinak közgazdaságtanból is leckét ad. "A magyar vállalkozók éhesek a sikerre. Akarnak valamit nagyon", írja. Mi "tíz év alatt eljutottunk a piacgazdaságnak arra a szervezettségi fokára, melyre az öreg Európa 100 év alatt". Nyugati barátaink bizonyára nem tudták, hogy előbb társulási szerződést kellett volna kötniük a KGST-vel, majd csatlakozni ehhez az unióhoz, ahonnan rubelmilliárdokkal segíthettük volna gyorsabb fölzárkózásukat. A francia, német és olasz vállalkozók ezen túlmenően nem voltak elég éhesek, nem telepítették ki időben üzemeiket alacsonyabb költségszintű országokba, nem voltak hatékonyak a munkanélküliség növelésében és a profit maximalizálásában! Mivel mindezt elpasszolták, nagyon lemaradtak. Tessék örülni: a magyar vállalkozók "képesek eltartani magukat, családjukat", sőt "önállóak, nem függenek senkitől" (nekik nem kell állami megrendelés, meg európai uniós támogatás), többségük - szemben a nyugati osztálytársadalombeli kollegáikkal - a hónap elején még alkalmazottait is fizeti!

Nem mintha Kóka János csupa badarságot hordana öszsze. Vele együtt örülünk - feltéve, hogy igazat mond -, hogy gazdaságunk növekszik, az infláció és a statisztikailag megragadható munkanélküliség csökken, a kis- és közepes cégek hatékonysága jó. Az erős forint azért már bonyolultabb dolog, de dicsérendő, hogy a miniszter elismeri: "az állam túl nagy, túl drága és túl lassú". Néhány bekezdéssel lejjebb ezért a politikát okolja, amely nem akar spórolni, cinikus és érdektelen. Még jó, hogy a cikkírónak semmi köze a politikához, mert maga is gyanúba keveredne!

Azt sem kifogásolhatjuk, hogy szinte egész Európa a vádlottak padjára kerül: a legtöbb országot pazarló bürokrácia és beteg közigazgatási kultúra jellemezi, az "általuk kínált szociális modell" csődbe jutott (özönlenek is Magyarországra a nyugati szociális menekültek!). A miniszter szerint az európai méretű problémák oka a "krónikus versenyképtelenség". Elhisszük neki! És egy kis tautológia: "A gazdasági versenyt azok az országok nyerik majd, amelyek időben képesek kigyógyulni ebből a betegségből". Ki gondolta volna! Miután a miniszter úr jól összekutyulta a közgazdaságtan, a szociálpolitika, a monetáris politika és politikai demagógia néhány elemét, előrukkol terápiájával.

Egyelőre puszta ténymegállapításnak tűnik, hogy "a szolidaritás elve pedig rosszul áll a versenyképességgel szemben", néhány sorral lejjebb azonban kiderül, hogy számára ez követendő program. Abból, hogy "az áru és tőke már szabadon áramlik", a "munkaerő és szolgáltatások szabad áramlása is hamarabb megvalósul, mint sokan gondolnák", arra a következtetésre jut, hogy "ha egy ország a versenyképesség elé helyezi a szolidaritást, az esélykiegyenlítődést, a társadalmi kohéziót, akkor néhány éven belül furcsa dolgokat tapasztalhat: a pénz, az áru, a kvalifikált munkaerő, a szolgáltatás, a tudás mind-mind kezd elszivárogni onnan. A szolidaritás eszméje vesztésre áll, de a versenyképesség növekedése bőségesen kárpótolhat minket". A neoliberalizmus eme credójában mindössze annyi maradt a szociális piacgazdaságból, hogy "egy demokrácia csak akkor működik jól, akkor stabil, akkor tud emberi lenni és szolidáris, ha a gazdaság folyamatosan fejlődik". Csakhogy mivel az előzőek szerint a versenyképesség mindig előbbre való a szolidaritásnál, ez utóbbi sohasem érvényesülhet, hiszen akkor a pénz, az áru, a kvalifikált munkaerő, a szolgáltatás, a tudás mind-mind elszivárog az országból.

Kóka János írásával nemcsak az a baj, hogy zavaros, hogy az egész országot egy profitéhes vállalkozásnak tartja, hanem mindenekelőtt az, hogy kiviláglik belőle: gazdasági miniszterünknek halvány fogalma sincs az európai társadalommodellről, amelynek gerince a szociális piacgazdaság. Ez ugyanis nem merül ki a szabad piac feltételeinek szavatolásában, mint például a tőke, az áruk és szolgáltatások, a munkaerő szabad mozgása, hanem megkísérli "úgy kialakítani az általános rendező keretet, hogy »mindenki jóléte« jöhessen létre, és a társadalmi viszonyok magából a rendszerből kiindulva javuljanak" (Otto Schlecht). A "rajnai kapitalizmusnak" is nevezett modell "a közös, szolidaritáson alapuló biztonságban gyökerezik", szemben az új amerikai neoliberális kapitalizmussal, amely "a pénzügyi játszmák, az egyéni kockázatvállalás világába" tartozik (Michel Albert). A német jegybank egykori elnöke, Hans Tietmeyer szerint maga a valutaunió is "olyan szolidaritási közösséget jelent, mely a benne résztvevő nemzetgazdaságokat jóban-rosszban egymáshoz köti". Az európai társadalommodell talapzatát egyebek között "az emberi méltóság, a tudomány és a technika, a jólét és a szociális felelősségvállalás, valamint a szellem szabadsága" alkotja (Roman Herzog, volt német államelnök). A szolidáris és szociális piacgazdaság az Európai Unió rendezőelvei. Nélkülük egyszerűen nincs Európa Unió. Azok az európai válságjelenségek, amelyeket Kóka úr szóvá tesz, léteznek, de ezek nemcsak a beteg közigazgatási kultúra és versenyképtelenség miatt keletkeztek, hanem nem utolsósorban azért, mert Nyugat-Európa kénytelen-kelletlen - saját jól felfogott érdekében is - szolidaritást vállalt Kelet-Európával. A német gazdaság ma is a német újraegyesítés terheit nyögi. Az uniós támogatások a mi fölzárkózásunkat szolgálják.

A múlt század hetvenes- nyolcvanas éveiben az Európai Közösséget bénító "euroszklerózis" jellemezte. Ebből nem a neoliberális nézeteket valló Margaret Thatchernek sikerült kitörnie, hanem Jacques Delors-nak, aki 1985-től állt az Európai Bizottság élén. Természetesen az ő projektje is gazdasági természetű volt: ő valósította meg a belső piacot és indította el a gazdasági és valutaunióhoz vezető folyamatot. Világossá tette ugyanakkor, hogy az általa javasolt modell nemcsak gazdasági érdekeken alapul, hanem alapvetően politikai, sőt erkölcsi megfontolásokon. A triász - USA, Európa és Japán - versenye sem kizárólag gazdasági jellegű, hanem egyszersmind három eltérő társadalmi modell konkurenciája is. Delors szerint ezekben különösen "a társadalmi partnereknek a szociális, illetve a jóléti állam kiépítése iránti viszonyulása" lényeges. Míg az angolszász kapitalizmus egyik fő ismertetőjegye, hogy a munka és tőke között kevés a szervezett kapcsolat, valamint gyenge a szociális állam, addig Japánra a tőke és munka közötti szoros együttműködés jellemző ugyan, de Európához viszonyítva kevesebb szabad tér jut az egyéniség kibontakozásának. Velük ellentétben az európai társadalommodell - leegyszerűsített megfogalmazásban - "lehetővé teszi az egyéni kibontakozást a szociális biztonság, valamint a szociális partnerek együttműködését". Éppen ezen modell megmentése érdekében van szükség egy gazdaságilag, technológiailag, pénzügyileg és valutapolitikájában is erős Európára, amelynek viszont demokrácián, igazságosságon (értsd: tartós szociális kötelék) és környezeti etikán kell alapulnia. Az európai egyesítés folyamata hamar összedőlne, ha csupán a gazdasági és pénzügyi érdekek neoliberális habarcsa tartaná össze! Az a politikus, aki csak erre épít, lehet ugyan fehér, de nem európai.

Wildmann János
A szerző közgazdász, teológus, az Egyházfórum c. folyóirat főszerkesztője