A kilenc legszegényebb ország egyikében, például a Közép-afrikai Köztársaságban vagy Sierra Leonéban az emberek várható élettartama negyven év alatt van. A hatalmas szubszaharai térségben 26 millió HIV-fertőzött él, tavaly legalább 3,1 millióval nőtt a számuk. Az AIDS évente kétmillió embert öl meg Afrikában.

Politikai szinten sem jobb a helyzet: a függetlenségi mozgalmak kezdete, az 1960-as évek óta 186 államcsínyt és harminc súlyos, sokszor népirtásig fajuló fegyveres konfliktust jegyeztek fel. A polgárháborúk és a tekintélyelvű rezsimek olyan - afrikai viszonylatban egykoron virágzó - nemzeteket döntöttek a romlásba, mint Elefántcsontpart vagy Zimbabwe.

Reményt keltő eset - állítják a demokrácia globális terjedésének hívei, arra hivatkozva, hogy míg harminc évvel ezelőtt három választott államfő volt hivatalban, ma a számuk eléri a harmincat. Igaz, a választásokat nehéz európai mércével tisztának minősíteni. A mindent átszövő korrupció révén a hatalomban lévők nemcsak a nyersanyagkivitelből származó bevételeket, hanem a nemzetközi segélyek jelentős részét is "lenyúlják".

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) az afrikai gazdaság kapcsán arra emlékeztet, hogy egy huszonöt államból álló "kemény mag" látványos gazdasági fejlődést produkál. Az afrikai gazdasági növekedési átlag az idén várhatóan meghaladja az 5,4 százalékot. Az egyik új bezzegország, a jelentős kőolajkészletekkel rendelkező Angola esetében e mutatót 13 százalékra teszik. Az ellentmondásokat jól érzékelteti, hogy a BMW betűszó (Black Man's Wish, a fekete embere kívánsága) a legerősebb gazdasággal rendelkező Dél-afrikai Köztársaságban a német luxusautót, míg Maliban - ahol a lakosság 73 százaléka él napi kétszáz forintnál kevesebb pénzből - 24 óránként legalább egyszeri étkezést jelent.

A világ leggazdagabb nemzeteit felvonultató G8 - Tony Blair brit kormányfő kezdeményezésére - a ma kezdődő skóciai csúcson az eddig mellőzött Afrikára, a kontinenst sújtó szegénység elleni harcra kívánja fektetni a hangsúlyt. Az elitklub tagjai azonban korántsem egységesek a segítség módozataiban. Blair évente legalább ötvenmilliárd dolláros fejlesztési segélyt folyósítana, és az összeg megduplázását javasolja a nyomor elleni hatékony fellépés érdekében. Ezt a pénzügyi politikát azonban az amerikaiak elutasítják: Washington nem akar biankó csekket kitölteni, inkább konkrét projekteket kíván finanszírozni. Így például 2010-ig 400 millió dollárt adnának a gyermekek iskoláztatására, 1,2 milliárd dollárt pedig a malária elleni programokra. (A malária évente közel egymillió ember halálát okozza Fekete-Afrikában.)

Miközben George W. Bush azt hangoztatja, hogy kormánya megháromszorozta az Afrikának szánt segélyprogramokat, és ezek az évi 4,3 milliárd dollárról 2010-re 8,6 milliárd dollárt tesznek ki, az USA és Németország elutasítja a kerozinadó ötletét. Azt, hogy a repülőgépjegyek árából egy-két eurót a fejlődő világ gondjainak enyhítésére különítsenek el. Kézzelfogható eredményként Blair azt jelentheti be, amiben a G8 pénzügyminiszterei már megállapodtak: a Világbank és más hitelezők elengedik a legszegényebb államokra nehezedő adósságteher egy részét - 55 milliárd dollárt.