A sejtek is kommunikálnak, ismerkednek és föl is ismerik egymást, diskurálnak, együttműködnek vagy éppen megmérkőznek, vagy egymásra lelnek. A sejtek is lehetnek egészségesek és betegek, élhetnek vígan, küzdelmesen és tragikusan is. Szaporodnak és meghalnak, amikor annak jön el az ideje. Néha elpusztítják a másikat, néha pedig magukat
ölik meg.

Ez az utóbbi az apoptózis. A programozott sejthalál. Amikor a sejt a harcot feladja. A másikért teszi, hogy ne növelje, ne szaporítsa a bajt tovább.

Feleségét utoljára 1993. augusztusa 7-én szombaton vitte kórházba Gold Jenő.

Jenőék apja, Gold Mihály meghalt az év áprilisának hatodik napján, reggel öt óra körül. Mikor délelőtt Jenő bement az ágyban heverő Verához, és közölte a hírt, ő csak felpillantott a Rejtő-könyvből: "Sose szerettem az öreget, de ezt azért nem kívántam neki", s azzal olvasott tovább.

Július 12-én hétfőn eladták a nagy, kiürült Duna-parti lakást. Megvolt már Jenő, Jenőék új, külön lakása is a Phönix-házban. Jenő harmincnégy év után különköltözni indult húgától. Volt szerződtetve, mikor kellett, őrző fiú, és keresték már az ápolónőt is Vera mellé, akit nem lehetett egyedül hagyni többé. Jenőnek akkor már egy éve volt egy parasztháza is. Oda szombaton ment délelőtt, reggeli kórház után és vasárnap délután jött, hogy még be tudjon a kórházba menni. Ha Vera kórházban volt éppen. Ha otthon volt, akkor bizony néha Vera Jenő húgára vagy anyósára maradt, végső esetben pedig az őrző fiúra. Ha Jenő nem volt. Volt, hogy nem volt.

Kétéltű volt Gold Jenő. Kétemberes, kétlelkes, kétkonyhás. Volt neki egy élettársa és volt egy haláltársa. A kettő között pendlizett szüntelen. Élettársa közben két lányával elköltözött férjétől - és fiától. Nem volt könnyű senkinek.

Vera állapota tavasztól romlott fokozatosan. Mind gyakrabban kapott epileptikus rohamot, egyre rosszabbul járt, félrehúzott, mind könnyebben bukott fel. Az utolsó agyműtét óta vizeletét nem tudta tartani, és néha egyebet sem. A tüdőben megállapíttatott az áttét. Jenő konzultált a maradék családtagokkal, az apját műtő sebészprofeszszorral, orvos barátokkal, fölhívta férjelődjét, és döntött: nincs több műtét.

Augusztusa 7-én szombaton vonultak kórházba utoljára.

Elég sok dolog történt akkoriban utoljára.

A nagy kórház neurológiáján otthonosan mozogtak már. Szép nevű fiatalasszony volt az orvosuk, Nárcisz, akiből a magyar egészségügy sem tudta az emberséget kiölni. Tulajdonképpen Verának a neurológián nem lett volna sok keresnivalója. Jenő egyszer beszélt a professzorral, aki bólintott kegyesen. A többi már Nárcisz dolga volt.

Jenő utoljára 1993. szeptember 9-én fürdette meg Verát. Mert ez volt a napi program: pelenkacsere, fürdés, etetés, cigarettázás.

Belépett a nagykapun. Fölment a márványlépcsőn, fordult balra. Végigment a hatszegletű kövekkel borított folyosón. Az ajtón átment a másik lépcsőházba. Jobbra fordult, benyitott az újabb ajtón, köszöngetve ment végig a folyosón. Bekukkantott az orvosi szobába, beköszönt. Aztán végigment a széles folyosón, s a végén lévő nagy kórterembe lépett. Rögtön az ajtóval szemben volt Vera ágya. Vera keresztben feküdt azon, görcsösen kitámasztva magát a fémkeretre. A párnája alatt képeslapból kitépett fekete macskakép rongyolódott. Jenő gondosan, kimérten leengedte a fémkeretet. Leült az ágy szélére. Kiszedte táskájából a tiszta hálóingeket, betette a táskába a szennyest, amit délelőtt ott járt anyósa tett a szekrényke
aljába. Nagyjából visszarendezte az ágyon Verát. Kitette a kisszekrényre a gyümölcsrizst, tonikot, banánt.

- Na, menjünk ki fürdeni - mondta, mikor elfogyott a koszt fele.

Vera nem reagált. Jenő kitakarta, kiültette, s nagy nehezen fölállította. Indultak, összefogódzkodva a vizesblokk felé. Jenő érezte, hogy Vera sokkal inkább lóg rajta, mint az előző napon, az azt megelőző napokról nem is beszélve. Majdhogynem ölbe kellett vinnie asszonyát. De kiértek a nagy kórteremből nyíló helyiségbe azért, és az ebből nyíló kisebbe is. Jenő nekitámasztotta Verát a falnak, felhúzta a hálóinget, leguggolt, letolta a neccbugyit a pelenkával együtt, közben a fejével tartotta a hálóinget Vera hasán. Majd átölelte Verát és óvatosan a vécére helyezte. Mindvégig fogta Vera vállát, de kicsit odébb lépett, az ablakhoz, és kifele nézett. Nézte a két fenyőnek, a feketének és az ezüstfenyőnek a tetejét.

Átbotladoztak a zuhanyozóba aztán, s Jenő lefürdette Verát. Aztán törölte gyorsan, mert tudta, hogy Vera mindjárt mondja, ahogy mondta is:

- Jaj, de fázom.

Föladta rá a hálóinget.

- Jaj, de fázom.

Jenő fölállította Verát, felhúzta a hálóinget, alágyűrte a radiátorra készített pelenkát, azt fejével tartotta, amíg ráhúzta a neccet. Mikor sikerrel járt, fölállt. Vera rádűlt egészen.

- Kérem a pöttyöt!

Jenő odatartotta az anyajegyet a képén. Aztán indultak visszafele, s feküdtek vissza az ágyba. Mikor ez sikerült, Jenő visszament a fürdőbe a maradék kellékekért. Majd az ágy szélére ült.

- Jaj, de fázom.

- Kérsz tonikot?

Adott szívószállal. Pihentek. Aztán Jenő még belevagdosott egy kis banánt a gyümölcsrizsmaradékba, és még etetett kicsit.

- Egy cigit?

- Nincs kedvem.

Jenő ekkor tudta, hogy nincsen tovább. De azért még egyet próbálkozott.

- Nem nézzük meg a kletkát?

- Nem - mondta Vera határozottan, és hallgatott egy sort, majd halkan, mert már csak olyan hangja volt, halk, fakó, megkérdezte:

- Tudod, hülyefej, mi az?

- Tudom, Vera. Már tudom.

- Akkor meg minek nézzük meg. Látod... Minek? Ha már tudod. Akkor már mindent tudsz...

Jenő másnap már nem bírta kivinni Verát.

Még egy hétig tudta etetni.

Vera napról napra lassult, fáradt, halkult, majd megnémult egészen.

Végül elveszítette az eszméletét. Nem egyszerre, hirtelen, hanem szépen, fokozatosan.

Aztán eljött az utolsó kórházas nap, szeptember 21.

Jenő ugyanúgy délután fél hatkor lépett be a kórterembe, mint máskor. Egyetlen gyakorlott mozdulattal lehajtotta a fémkeretet, leült az ágy szélére, és nézte asszonyát, aki behunyt szemmel, nyugodt arccal aludt, utoljára, végérvényesen, ébreszthetetlenül.

Egy ápolónő lépett oda hozzájuk, megérintette Jenő vállát, fölhajtotta kicsit a takarót, és Vera combjára mutatott, amelyen egy kis kék csík húzódott.

- Látja. Itt már nem él - és egyet sóhajtva viszszatakarta a lábat.

Jenő ült még egy kicsit, majd odahajolt Vera füléhez. Belesúgott valamit. Megcsókolta Verát, fölállt, fölhajtotta a keretet, hisz úgy szokta meg, és ment.

Az új lakásban várta a munka, könyvespolcot barkácsolt. Éppen egy a kelleténél kicsit nagyobb tiplivel bajmolódott akkor is, amikor megszólalt a telefon.