A nagy ellentmondó, Christopher Hitchens az extrém turizmus útjára lépett. Sorra látogatta Észak-Koreát, Irakot és Iránt.

Polémikus cikkeiben kevésbé zavaró, hogy leginkább magáról szeret beszélni, elvégre ott az ő legszemélyesebb nézeteiről van szó. A Vanity Fairben megjelent úti beszámolókban ez olykor komikus fontoskodássá válik.

Iránban meglátogatja Hosszein Khomeinit, az ajatollah leszármazottját: "Amikor kezet szorítok az ifjú Khomeinivel, azt fantáziálom, hogy a történelem enyhe áramütése ér." Hazatérve "nem tud ellenállni" annak, hogy személyesen adja át a Khomeini-unoka üzenetét az iszlám forradalmárok által elűzött sah Washingtonban élő unokájának.

Iránról szóló cikke az erőltetett Mind over Mullahs címet viseli. (A szellem erősebb a mollahoknál, ami a "mind over matter", vagyis a szellem erősebb az anyagnál közhelyre utal.) Nem hiányoznak belőle a hangzatos frázisok: Hosszein nagypapája vezetett át bennünket "a vörös veszedelem korából a szent háborúéba". De az érdekes információk és megfigyelések kedvéért könnyen túltesszük magunkat a Hitchens tirádáin.

Az ifjú Khomeini támogatja az Egyesült Államok iraki beavatkozását. "Ebben nem tér el az álláspontja az iraki Szisztani nagyajatollahétól. Azt a hagyományos síita felfogást teszi magáévá, amely szerint a papoknak nem szabad hatalmi tisztséget betölteniük. Ami iráni fogalmak szerint a nagyatyja által létrehozott rezsim megdöntésével egyértelmű. 'Az egyház és az állam teljes elválasztása mellett állok ki' - mondja higgadtan Hosszein Khomeini."

"Iránban kettős hatalom van, a mai Iránnak két lelke van - folytatja beszámolóját Hitchens. - Óriás plakátok és hatalmas falfestmények hirdetik, hogy Irán mindörökké a halhatatlan Khomeini ajatollah tanítása szerinti Iszlám Köztársaság marad. A Forradalmi Gárda és a mindenütt jelen lévő vallás-rendőrség készenlétben áll, hogy érvényt szerezzen ennek a jelszónak. De a fenyegető plakátok tövében, az erkölcscsőszök orra előtt az irániak videokazettákat adnak és vesznek, alkoholt állítanak elő és fogyasztanak, műholdas tv-állomásokat néznek, felforgató filmeket csinálnak és szembeszállnak az öltözködési előírásokkal. Minden asszonynak el kell fednie a haját és térdig érő köntöst kell viselnie. De a kendő meglepően csábító lehet, ha szinte hátul viselik és hajfixálóval ragasztják fel. Ami pedig a kötelező köntöst illeti, csak egy kis érzék kell a divathoz, s olyan szabást kap, amely kiemeli az alakot."

"Mindenki tudja, hogy a mollahok fényűzésben élnek, külföldi bankokban rejtik el a pénzüket, és a legvisszataszítóbb erkölcsi képmutatást gyakorolják. A papságból való kiábrándulás általános, különösen a fiatalok körében. Az őszinte síita hívők, Montazeri nagyajatollahtól kezdve az olyan aránylag alacsony rangú papokig, mint a fiatal Khomeini, attól tartanak, hogy az új generáció eltávolodik a vallástól."

Hitchens rá nem jellemző módon megtartóztatja magát, hogy jóslásokba bocsátkozzon az elnökválasztás kimenetelét illetően. Rafszandzsani ajatollahot elvtelennek, korruptnak nevezi. Beszámol róla, hogy beszélgetőpartnereinek egy része semmit sem vár az elnökválasztástól, nem is akar szavazni. Mások valami javulást várnak a reformistának mondott opportunistától.

Okosan tette Hitchens, hogy óvatos volt. A választások első fordulóját kis híján az esélytelennek tekintett konzervatív Mahmúd Ahmadinedzsád nyerte. Az eredmény a választások megszervezéséért felelő belügyminiszter-helyettest is meglepte. Pedig neki tudnia kellett, hogy milyen eredmény várható, hiszen a manipulációkért is ő a felelős.

Khomeini egy teheráni falfestményen