Népliget, nagy nyugalom
A Népliget nem indít jól, pontosabban kifejezetten rosszul indít, különösen a róla elnevezett metrómegálló felől nézve. Itt olyan a táj, hogy az ember legszívesebben el se hagyná a jó öreg Hungária körutat, pedig azt sem mesekönyvből másolták. A látogatót elsőként egy öt köbméteres szemétdomb köszönti nagy tisztelettel, aztán egy klinkertéglás kocsma, amelyről könnyen elhinné bárki, hogy korábban illemhely volt, aztán még vagy két-három borzasztó büfé, a napszaknak megfelelően berúgott publikummal, valamint egy bezárt bódé, amelyen ismeretlen ötvenes férfi ötvenes években készült portréja zárja a nyílást. Az első úton, ami keresztbe fut a kiránduló előtt, autós oktatók gyülekeznek szép számmal, a rekreáció jegyében.
Aki a Planetárium balra feliratú tábla mellett veszi be magát a parkba, azt érzi, hogy a park valamiért nagyon nehezen akar elkezdődni: át kell vágnia magát egy teresedésen, amely a sok betonnal és műkővel, valamint a kérlelhetetlen aszimmetriával leginkább egy üzemen kívül helyezett munkásmozgalmi parcella agórájára emlékeztet, mínusz obeliszk. De ez is elmúlik, és a látogatónak hirtelen javulni kezd a hangulata, mert konstatálja, hogy rendben van a flóra, nem hever letört nyakú sörösüveg minden szál pitypang mellett, nem érzi minden bokor alól a Palmatex szagát, és nem akarnak neki minden ötvenedik szem gyöngykavicsnál eladni valami innivalót a beszerzési ár ötszáz százalékáért, műanyag ládából. Nyugalom van, nagy-nagy nyugalom, leszámítva persze a felpörgött madarakat, főleg a szarkákat, amelyek ijesztően agresszív tekintettel nézik az alattuk elhaladó Jaeger-LeCoultre arany karórákat.
A X. Népliget Ifjúsági sétány nevű vonalon haladva az ember egyre bujábbnak látja a növényzetet, szinte őserdőnek, olyanformának, mint amilyenben Stanley kereste Livingstone-t, nemhiába. A tömeg egyébként nem sokkal nagyobb, mint a Nílus forrásánál lehetett akkoriban, éjjel kettőkor, viharban: két-három nyugdíjason, egy-két eltévedt biciklistán és nulla-egy babakocsison kívül nemigen láttunk mást. Jobbról egyszer csak kitágul a tér: valószínűtlenül nagy gyöngykavicsos placc bukkan elő, érzésünk szerint pazar játszótérnek szánták, de a projektum valahol megbicsaklott, a kavicsra nem jutott más, mint két kis rugós faállat, egy hintaállvány meg két homokozó, valamint egy ember, aki reménytelennek tűnő küzdelmet folytatott hetven szál alkalmatlan helyen kinőtt fűszál ellen valami kapaszerűséggel. Kicsit arrébb régi rom éktelenkedik; a drótkerítését már lebontották, bárki bemehet egy kis omlásveszélyre, be is mennek éppen, ketten, kéz a kézben.
Aztán a sétálót újra körülfolyja az esőerdő. Annyira zöldben vagyunk, hogy önkéntelenül turistajelzésnek nézzük a beton villanyoszlopokra festett Elmű-jeleket, az eltévedt kutyát tasmán ördögnek, a kóbor macskát hóbagolynak. De aztán újra kiérünk egy útra, ahol viszont komplett szabadtéri kőtár fogad, valakik XX. század közepi kertipad-traverzeket installáltak az aszfaltra, kötőanyag felhasználása nélkül.
Átvágunk a Vajda Péter úton, hogy megtekintsük a lengyel legionáriusok emlékművét. A parkgondozók megadták a tiszteletet, sehol sem ápoltabb a gyep, mint itt. Plusz öröm, hogy alig pár perc múlva szembesülhetünk az egyetlen ivókúttal, amely ráadásul még működik is. Egyébként a liget legromantikusabb részéhez értünk, kisebb-nagyobb dombok között járunk, sőt megfigyelhetünk egy egészen spontán kialakuló mocsarat is, amelyet föld alól feltörő forrás, netán egy törött vízcső táplál. Még csak tíz méter hosszú és másfél méter széles az ingovány, de jól halad, már van benne békanyál, ha így megy tovább, jövő tavasszal gémek, darvak, vidrák költöznek bele, sőt ha szerencsénk van, lápi ember is.
Kiülök a dombtetőre, onnan nézek szerteszét. A következőket látom: egy burgonyaszirmos zacskót, húsz papír zsebkendőt, négy teljesen és egy félig szétszedett padot, egy szaró kutyát és egy párocskát, amely a közösülés határait súrolja. Egy fal tövében pazarul berendezett hajléktalantanyát pillantunk meg, egyik fala piros-sárga gyorséttermi zászló. Később hatalmas betonkeretben népmesei ihletésű dombormű tárul fel (Németh, 1973), gyalázatos állapotban, látszik, hogy a csodaszarvasra direkte célba lőttek. Az alkotásnak túloldala is van, az még szomorúbb. Itt szeretnénk üzenni annak, akit illet: vagy tegye rendbe a művet, és helyezze biztonságba, vagy maga is fogjon aknavetőt, és bontsa le, ami megmaradt belőle, mert ez így sehogy se jó.
Újabb nagy zöld teresedés következik, rajta maga Tinódi Lantos Sebestyén, bronzból, olyan jó magas talapzaton, amelyre elég nehéz felmászni hegesztőpisztollyal meg két gázpalackkal, ezért a költőnek minden végtagja ép. Innen már látható a planetárium szép grűnspános kupolája, belesimul a lombkoronaszintbe. Az intézményre felhívó táblát azonban nem ártana újrafesteni, nem mondhatni ugyanis, hogy kifejezetten vendégcsalogató.
