Hat évvel ezelőtt az akkori kulturális miniszter jelentette be, hogy a millenniumra a ferencvárosi Páva utcai zsinagóga telkén felépül a holokauszt emlékmúzeuma. A tervpályázatot még 2000-ben lebonyolították. Aztán rekordidő alatt elkészült a nyilas időknek és a vészkorszaknak szembetűnően szűk teret szentelő Terror Háza, ultramodern irodaépületté alakították a Sándor-palotát. A holokauszt emlékmúzeum létrehozásához szükséges közalapítványt viszont csak 2002 áprilisában állította föl a kormány. A megvalósítás a következő kabinet dolga lett.

2004 tavaszán már a bútorokat hordták be az elkészült házba, amikor jeles pesti értelmiségiek még mindig vitatták az épület helyét, formáját, a zsinagóga pontos műemléki rekonstrukcióját. Később felmondásoktól és leváltásoktól lett hangos a Páva utca, és hónapok teltek el, mire végre érdemben szó esett az állandó kiállításról is. Arról a tárlatról, amiért tulajdonképpen az egész intézmény megvalósult. De mivel az egész ügyre a szerződésekben kikötött titoktartás homálya borul - a mostani kulturális kormányzat értőn hasznosítja a Fidesz-kabinet sokat ostorozott, nyilatkozattiltó újítását -, legfeljebb a kérdések gyűlnek.

Ha több mint egy éve működik az emlékközpont, miért a Nemzeti Múzeum intézi a zűrös ügyet? Létezik-e egyáltalán valódi kiállítási forgatókönyv, vagy csak az a tanulmány, amelyet történészi szakanyagként ismerünk? Fél éve még biztos nem volt. De akkor mire keresték közbeszerzés útján a látványtervezőt és a megvalósítót? Tavaly miért nem történt semmi? Tán azért, mert nem volt pénz? És idén miért volt minden olyan sürgető? Csak nem azért, mert a választás előtt jó lenne avatni?

Válaszok helyett csak azt tudni, végül két pályázó indult. Az egyik nyert, a másik a közbeszerzési döntőbizottsághoz fordult. Amaz visszapasszolta a dolgot a zsűrinek, az megerősítette az első döntését. Most kezdődik minden elölről. Közben újra fölemlíttetnek számszaki hibák, műszaki rendszerek, pályázatkiírási anomáliák; a vita lényegét már rég nem érti senki. Tények helyett sejtetések és csúsztatások szolgálnak érvekként, politikai elfogultság és szakmai összefonódás mázgája kenődik a küzdő felekre. Immáron mindenki meg van sértve. A nyertes, mert már kétszer nyert, és mire megy vele; a vesztes, mert lám, ő lesz a bűnbak, hogy akadékoskodásával megakadályozza a kiállítás megvalósulását. Mindkettő azt kérdezi, hogy ugyan kinek az érdeke ez az egész? És mindkettő azt mondja, ugyanazzal a lemondó hangsúllyal: olyan ez, kérem, mint a vonattender.

Hát éppen ez az, amit már soha, senki nem lesz képes megváltoztatni. A holokauszt, azaz az államilag szervezett és végrehajtott népirtás, hatszázezer magyar ember elpusztítása véglegesen vonatvásárlási üggyé degradálódott. Persze magyarázhatjuk majd az utókornak, hogy mi jót akartunk; azt szerettük volna, hogy legalább egy jel, egy betűsor jusson azoknak, akiknek sírjuk sincs, és felemelt ujjal akartunk figyelmeztetni, hogy mindez nem történhet meg újra. Az utókor sajnos nem ezt fogja látni. Helyette jó darabig egy üres házat lát majd a Páva utcában, meg egy bornírt közbeszerzési eljárás sírnivalóan kisszerű dokumentumait.