Triszt Éva és Gold Jenő egy Polski Fiatban ültek akkor.

Valószínűtlen alkalmatosság volt az, persze néha meg-megfelelt azért a célnak. De arra, amire Éva akarta használni, jelesül, hogy eljusson vele egyedül, ilyen időben Szlovákiába, nemigen tűnt alkalmatosnak.

De nem volt választás más, menni kellett.

Éva anyja, Nyanya két nappal előbb agyvérzést kapott, és kómában feküdt a rimaszombati kórházban. Két nappal később meg fog halni majd.

Nyanya leginkább ilyen volt, mint a legvégén: állt a kertben, jobb hóna alatt egy bot, bal hóna alatt is egy bot, és úgy kapált. Csinálós ember volt, az utolsó percig csinálós. Csöndesen, szívósan csinálós.

Éva ült a Polski kormányánál és zokogott.

Hiába volt november, ömlött a hó. Szlovákiából méterest jeleztek. A Polski rozoga volt, az asszony zokogott. Jenő próbálta vigasztalni, de menni vele nem mehetett.

A Duna partján álltak, a nagy sarokház előtt, amelyben akkoriban a Goldok szomorú otthona volt. Jenő felesége, Vera fenn feküdt a sarokszoba sarkában lévő jókora ágyon. Ha fölkelt, s útra kélt, elesett hamar. A két év előtti agyműtétek, vagy az az év szeptember elején megejtett tüdőműtét következtében, nem tudja és nem is fogja már megtudni senki, de mozgáskoordinációja nyugodtan volt minősíthető gyalázatosnak: levert, lökött, ledűtött, ledőlt, esett, bukott.

Mint minden betegség okozta tünetnél, itt is eleve meglévő adottságok manifesztálódtak ad abszurdumig víve el: Vera egészséges korában is mindent könnyen borított, ejtett, és esett és borult; soha nem tanult meg sem biciklizni, sem vezetni.

A beteg Vera azon túl, hogy összevissza zuhant, két-három havonta epileptikus rohamokat is kapott, egy percre sem lehetett egyedül hagyni. Jenő nem is hagyta egyedül; családjára, családja maradékára, apjára, húgára hagyta, hagyogatta őt. De azért hazatért mindig, ha késve, ha fáradtan is, és elvégezte, amit kellett.

Kapott otthon meleget, hideget, nyilván érdemelten.

Apja félrevonta, arcába susogta: "A durva anyádat, azt! Hónapok óta mi csináljuk Verát! Te csak... Olyan vagy, mint Romlaky Anna, épp olyan! Önző állat. Amióta Éva van... De ezt velünk nem kéne csinálni mégse. Olyan vagy, mint az Anna volt. Neked az élet csak egy téma. De mi élünk. Még. A durva anyádat! Te jókat eszel, iszol ... talán még szerelmes is vagy, elmész te a..."

Jenő megtanult már rezzenéstelen arccal hallgatni bármit.

Aztán, amit használhatónak vélt, azt följegyezte.

Éva ült a kocsiban akkor, és zokogott. Nem fogott rajta semmi szó, simogatás, érv, vigasz, semmi.

Jenő kamaszkorában gyakorta hallotta apjától az intést: ha egy nő elkezd sírni, akkor egyetlen helyes eljárás tételezhető: az ember föláll és távozik. Minden más próbálkozás kudarcra ítélt eleve és szükségszerűn. Jenő meg is fogadta, hogy követi is majd a tanácsot, s e fogadalmat nem is volt nehéz tartania. Mindaddig, amíg nem lett nője. Amikor aztán lett neki olyanja, akkor már a tanáccsal nem tudott kezdeni sokat. A lányok és asszonyok között volt sírós és volt kevésbé sírós, de ezen nem múlott soha semmi.

Vera egyébként nem volt sírós. Hat éven át viselte betegségét - így-úgy, leginkább mégiscsak elképesztőn. De a hat év alatt nem sírt soha. Csak egyszer, mikor a szovjet tévében egy filmet vetítettek a sarki fókavadászokról, akik ezrével verik szét a fókák agyát. Akkor Vera hangosan fölzokogott. De a saját szétvert agyától nemigen érzékenyült el.

Éva viszont sírt. És sírtak lányai is. Sírtak, ha baj volt, és sírtak akkor is, ha nem volt az éppen valami okból, véletlenül. Sírtak örömükben és bánatukban, meglepetésükben és unalmukban. Sírtak beszéd és sírtak hallgatás helyett, sírtak érvelés helyett és okolás helyett, védekezés és támadás helyett is. Istenem, ők ilyenek voltak. Sírósak.

De Jenő nem ezért szállt ki a kocsiból akkor, a sírás miatt. Hanem mert ki kellett szállnia. Mert az egyszeri megingáson már túl volt régen. És többet nem ingott meg soha. Csak hibázott, hibázgatott, igaz, azt folyamatosan.

Lehet-e két embert szeretni?

Lehet. Lehet, hogy lehet.

De két embert csinálni nem lehet.

Jenő köszönt és kiszállt a kocsiból.

Jenő abból a Polskiból rengeteget szállt ki. Legalább ugyanannyit szállt be is, de az nem volt érdekes. Annak nem volt akkora súlya, a beszállásnak. A kiszállás, az volt nehéz. A Polskiból nem lehetett kiszállni csak úgy. Be kellett vágni a Polski ajtaját tiszta erőből, különben nem csukódott be rendesen soha. Még ha nem is szeretünk efféle kifejezésekkel élni, most mégis ez a legpontosabb: rá kellett annak a kocsinak az ajtaját baszni a bennmaradóra.

Így történt ez azon az esten is. Jenő ült még vagy fél órát a zokogó asszony mellett, majd sóhajtott, kiszállt, és bevágta az ajtót maga mögött.

Éva pedig elindult, a zuhogó, ömlő, szakadó hóban, négyszáz kilométert vezetni, hogy a rimaszombati kórházban még egyszer lássa anyja arcát, és hogy Nyanya is lássa az övét, hogy meghalhasson aztán nyugodtan.

Jenő fölliftezett, bement a lakásba, szemrehányó tekintetek kereszttüzében átkelt a hallon, belépett a sarokszobába. Felesége hálóingben a földön feküdt.

- Mi van, Vera?

- Semmi. Elestem.

- És miért nem kelsz fel?

- Mert nincs kedvem.