Européer megoldások tették emlékezetessé a köztársaság elnökének megválasztását. Értsük ez alatt most azt, hogy vakondokszerű megoldások. Amenynyiben ugyanis a hengeres testű, bársonyos fekete bundájú, ásólábakkal szorgoskodó kis állat hivatalos neve: talpa europaea. Több mint egy évszázada védett lény Magyarországon, azóta nem volna szabad bántani, ettől azonban még képviselőik nagy esetszámmal Strasbourgba mehetnének, az európai bíróságra, hogy a járatok nyílásainál szívlapáttal lecsapott társaik nevében követeljék a törvények betartását. Most pedig még a nevükkel is visszaéltek. A köztársaságielnök-választás legkínosabb epizódjaiba keverték bele őket. Hogy még a latin elnevezésüknél maradjunk: a "talpától" a feje tetejére állt minden.

Önmagában is kínos volt, hogy az előző ciklus parlamenti elnöke (Áder János) gyáva és bátor vakondokokra osztotta fel a szerinte a jelenlegi házelnökre (Szili Katalin) szavazó politikusokat. Azzal még nevetségessé is vált kissé, hogy Áder egyik szövetségese, Horváth Balázs már másnap kifecsegte a vakondtúrások titkát, bejelentve, hogy a Nemzeti Fórumból ők hárman rohangáltak trükkösen a rejtélyes, a szocialistákhoz átvezető alagutakban. De csak mérget vittek. (Horváth azután még aznap újraszámlálást rendelt el, és délutánra már azt az eredményt hozta ki, hogy egyedül rohangált.) Így vált az egész ügy szimbólumává a talpa europaear amúgy inkább csak giliszták és rovarlárvák társaságát kereső fajtája.

A történtek rendszertani besorolása ennél azért nehezebb. Könnyen lehet, hogy a magyar politikai élet fordulópontjához érkezett a köztársaságielnök-választással. Nemcsak abban a megjósolhatatlan értelemben, hogy vajon a szociál és a liberális továbbra, akár újabb ciklusokon keresztül is koalíciós szóösszetétel lehet-e. És nem is csak abban, hogy a Fidesz által ismét vérig és még tovább, a lelkekig sértett MDF-et a felháborodás nem viszi-e - a fiatal demokraták jóslatának kasszandrai beteljesítésével - a szocialisták által nyújtható utolsó szalmaszál felé. Vagyis kétségtelenül felsejlett a történtek mögött a politikai párosok átrendeződésének lehetősége. Ez így bizonyos értelemben persze fordulat volna, másfelől cserebomlásként is leírható. Az viszont talán ennél is fontosabbá válhat, hogy szinte a teljes politikai élmezőny egy katartikus helyzetben groteszk mozdulatok és megoldások sorozatával kergette döbbenetből ámulatba még az érdeklődőket is. Az a kérdés, hogy vajon csak rossz napjaik voltak, illetve, hogy a győzelem vágyán kívül most történetesen nem is volt mondanivalójuk, vagy ennél súlyosabb baj tüneteit produkálták.

Előrebocsátanám: ennyi teátrális baklövést ilyen sokan csak kivételesen alkalmatlan színpadon, rettenetesen felépített darabban, alkalmatlan rendező közreműködésével követhetnek el. Ez az, amiről nem a szereplők tehetnek. Mi mégis csak őket láttuk.

Kezdjük a végén: a köztársaságielnök-választás hozta el a pillanatot, amikor az egyébként nem éppen konfliktuskerülő Áder János egy könnyen vehető akadályon elbukott. Tízmilliós csalással, politikai korrupcióval vádolta meg az MDF-et. Amikor meglengette a pallost, még azt lehetett gondolni, nem tud hibázni, hiszen elvileg kizárt az (ellen)bizonyítás: vagy a hozzájuk húzó nemzeti fórumosok szavaztak át Szilire, vagy az MDF. Ha nem lehet bizonyítani, elég a sárslaug beindítása. Azt viszont még Áder sem tudhatta, hogy egyszer csak jön Horváth Balázs, és magára irányítva a csövet, a mögötte álló Áderre freccsenti a zagyot. Hogy nyíltan bemondja a trükköt: átszavazással becsapták a szocialistákat, akik így nem vonták vissza Szilit, és közben - ezt már nem mondta - odakészítették a rönkre az MDF fejét, Áder pedig sújtott. Az egész nagy formátumú fináléból egy roppant idétlen közjáték kerekedett (amolyan Pyramus és Thisbe jelenet), sajnos még mindig nem kellően piruló fülű szereplőkkel.

A többiek ennél azért kedvesebb helyzetekben sültek fel: Tölgyessy Péter például véletlenül oda szavazott, ahova a fideszeseknek akkor nem kellett volna, mert ő olyan képviselő, aki nem szokott képviselni, ezért nem is szoktak neki szólni, csak ő szokott szólni. Most beszólózott egy nagy kartáncba, csak éppen ellenkező irányból, és jelmez nélkül. Mily jellemző, hogy a magányos karcoson kívül a körkörös polgári tömegmozgalmak szervezőjének, Hende Csabának is elfelejtettek szólni arról, hogy alkalmilag kolostorba vonult a frakció, ne tessék most titkosan szavazni, mert mindenki látja.

Helyesek voltak az SZDSZ-es kulcsszavazók - Béki Gabriella, Mécs Imre és Wekler Ferenc - is, akik elindultak a harmadik fordulóban eldönteni mindent. Nagy politikai tettre készültek egy fontos ügyben. Arról nem ők tehetnek, hogy lázadásuk valamiféle számolási hiba miatt értelmetlenné vált. Hanem az érvrendszer, ha annak nevezhető, amellyel némi jelzéseket adtak le az okokról! Béki mintha megemlítette volna, hogy Szili mégiscsak nő, és az jó, Weklernél lehetett tudni, hogy a baranyai szál az erős, ami lássuk be, meglehetősen közömbös szempont a köztársaság majdani első emberének optimális esetben megfeleltetendő értékvilág tartalmaihoz képest, s végül Mécs Imre, aki még ilyen szintű szempontokat sem vetett be, legfeljebb sejteni engedte, hogy neki rokonszenves a hívő és karitatív Szili, és kész. Bajban lenne az a politológushallgató, akinek erre a helyzetre kellene alkalmazni néhány, akárcsak a tankönyvek bevezető fejezeteiben elővezethető kategóriát, fogalmat.

Visszatekintve élénk színfoltként marad meg az emlékezetben a szocialista frakcióvezető-helyettes, Göndör István, aki kevéssel a választások előtt kétharmados győzelemről beszélt, és arról, hogy az ifjúság számára veszélyes benyomást tesz, hogy azzal kell szembesülni: becsületesen dolgozó emberekkel szembejöhetnek Sólyomok, akik aztán letaszíthatják bárhonnan. Suchman Tamás, aki tárgyalt valamiről egy fideszessel, de az nem az volt. Emlékezetes Láyer képviselő esete a Fideszből, akin semmiképpen nem illik viccelni, hiszen biztosan nem tréfa az, hogy rosszul lát, de hogy a Fidesz felügyelőt rendeljen mellé, különben nem találná el a szavazólapon a megfelelő rubrikát... És akkor, mert a végén mindenki összeáll egy képpé, itt vannak a csoportképbe álló nemzeti fórumisták, mint valami negyvenéves érettségi találkozón, boldogan mutatnak egy közös kincset, fényképezkednek a papírral, ami bizonyítja, hogy nem is vakondokok. Persze, hogy az ő életük alagútjába vakuzik aztán bele Horváth Balázs. Szörnyű röstelkedések közepette kell az embernek különös kis hálával gondolnia Dávid Ibolya rosszullétére, ami legalább jelezte, mekkora ereje volt ennek a magát a felszínen kínosan mulattató villámtréfákkal mutogató helyzetnek.

Nem említettük idáig a főszereplőket, s ha helyesen haladtunk a felszínen, akkor e puszta ténnyel közel kerültünk a lényeghez. Jeleket kaptunk arra, hogy politikailag lényegében elfelejtett megtörténni ez az esemény. Hogy talán éppen ez az oka annak, hogy mellékszereplők csetlettek be a tartalmi vákuumba.

Nagyon nehezen ment a mozgósulás és a közvélemény meggyőzése is a szocialisták számára, a koalíciós partneré pedig egyáltalán nem sikerült. Ennek alapvető oka az lehetett, hogy olyan jelöltjük volt, aki fölött néhány hónappal korábban a belső forradalmat végrehajtó küldöttek még átnéztek. Semmiféle kívülről felismerhető jelét nem adták a szocialisták annak, hogy miként lett a tavaly nyáron minden vezető posztról kiszorult Sziliből, a "mi Katink". (Hacsak nem a "mi" a kijelentés hangsúlyos tagja.) S talán éppen azért ragaszkodtak hozzá a racionalitáson túl, mert eleve hiányzott a folyamatból a világosan analizálható, mérlegelhető elem. Mint egy büszke férfi állt fel a párt Szili mögé, megvédeni. Ha már ilyen helyzetbe hozták - kétszer egymás után.

Az SZDSZ ilyenkor viszont nagyon tud ellenállni. Csak éppen nem akart igazán senkit elnöknek. Azt lehetett tudni, kit nem látna e poszton semmiképp. Hogy miért, azt nem mondták, amit pedig mondtak, az tán már a saját fülüket is bántotta. Hogy elnök ne legyen pártpolitikus? Mert még olyan államfő lesz a végén, mint Göncz Árpád volt? Fenyegetésnek ez nem nagyon erős.

A Fidesz sem vett fel nagyon hiteles pozíciókat: komolyan akarta elnöknek azt a Mádl Ferencet, aki a legkomolyabban nem akarta ezt. Az MDF viszont még januárban bemondta Sólyom nevét, de mintha Jeszenyint szavaltak volna a diszkóban - kevesen figyeltek rájuk. Belátható, ezeken az alapokon nem alakulhatott ki semmiféle párbeszéd, főként nem olyan, amellyel a népnek, ha már nem választ, érdemes lett volna - legalább a reklám idejére átkapcsolva - figyelni.

Aztán Sólyom László lett az elnök, mert vele tudta kihasználni a Fidesz azt a ziccert, amit kábult ellenfelei felkínáltak. Egyébként nagy valószínűséggel kevés nála alkalmasabb embert adhatott volna a véletlen és a Makovecz Imrétől Eörsi Istvánig feszülő szakadékon átívelő, közös építésű aláíráshíd. A Sólyom nevéhez kötött, sokak által vitatott láthatatlan alkotmány, ha másra nem kell is, hogy emlékeztessen mindenkit, arra mindenképpen, hogy volt a rendszerváltoztatás folyamatának az utóbbi - mondjuk e századi - alakjánál sokkal kreatívabb, merészebb időszaka is. Amikor nem fordulhatott volna elő, hogy ilyen fontos közjogi eseményt feszengő vagy harsogó mellékszereplőkkel vigyenek színre a hivatásuk és szenvedélyeik szerint is az ország ügyeivel foglalkozó politikusok. Elég pontosan lehetett tudni, hogy Szűrös Mátyás mit jelent, kevésbé, hogy Pozsgay Imre mit, de az azért biztos volt, hogy nem lábjegyzet egy szövegtörzshöz, meghatározó üzenete volt a Göncz Árpád első megválasztásához vezető MDF-SZDSZ megállapodásnak, ahogy aztán a kétszeres köztársasági elnök személyiségének is. (Úgyszintén korabeli vitáinak Sólyom Lászlóval.) Ma már tudni, hogy a magyar jobboldal jövőjéhez írt előszó volt az, ahogy Torgyán Józsefet kiiskolázta az államfői székből a Fidesz. Igaz, itt már megjelent a mostanra eluralkodott vonás: kívülálló számára szinte olvashatatlan kottából játszanak a zenészek, ami viszont hallható volt, az minden, csak nem történelmi nagyopera - bár a végén ugyancsak föláll egy tablókép.

A történtekre egyszerű és egy bizonyos szempontból kellemes magyarázattal szolgál, ha úgy tekintünk rájuk, hogy a kulcsidőszakban párt- és kormányvezetést cserélő szocialisták egyszerűen elfeledkeztek erről az ügyről, és amikor kapcsoltak, akkor már csak görcsös akarásra tellett. Mások viszont eleve nem készültek komolyan, hiszen ez előre láthatóan nem az ő partijuk volt, a kibic pedig ráért osztás után figyelni. Innen is eredhet a sokszor kínos közjátékokkal tarkított ürességélmény.

Rosszabb, de sajnos legalább ekkora eséllyel felvehető változat, hogy nem alkalmi okok határozták meg az államfőválasztás jellegét, hanem a politika jó ideje tapasztalható kiürülését érhettük tetten e váratlan helyzetben. Csak az volt a különös, hogy rendszer és szervezés híján a szereplők kénytelenek voltak saját személyiségük forrásaihoz folyamodni, s ebből, lám, ez is lett. Sólyom László szavaival kezdve: "Sok olyan dolog történt, aminek nem kellett volna." Tegyük hozzá: legalább ekkora baj, hogy viszont szinte semmi, amire szükség lenne.

A tünet, amit a magyar politikai elit produkált, korántsem egy, csak ránk jellemző baj megnyilvánulása. Nem az a helyzet, mint például az itthoni futballal, amely megfejthetetlenül egyedi, ahol az a mi titkunk, hogy itt nem képes senki valamiféle minimálisan értékelhető szinten előállítani azt, ami valahogy mindenütt működik. A politika szerte Európában látványosan veszíti el a kontaktust az emberekkel, még ha nem is ilyen groteszk jelenetek közepette.

Az uniós alkotmány ügye - sok egyéb mellett - azt is mutatja, hogy minél többet szerepelnek a politikusok a médiában, annál kevésbé találják a kontaktust az emberekkel, ne adj isten, a néppel. E tekintetben azt is mondhatjuk, hogy már az is válságtünet lett volna, ha csak européer lett volna a választásunk. Az már a mi bajunk, hogy sajnos e helyett is az europaea uralta.