A magyar politikusoknak kötelező szakmai gyakorlatként írnám elő a sorozat végignézését, de a "mértékadó értelmiség" is nézhetné, és tanulhatna belőle sokat. Például, hogy milyen szerepeket kínál fel a demokrácia, és mi az értelmiség feladata a demokratikus és parlamentáris politizálás keretei között.

Mindezt az teszi aktuálissá, hogy a legkülönfélébb értelmiségi foglalkozásoknak neves képviselői, számszerűen 25-en aláírásukkal álltak ki Sólyom László elnökké választása mellett. Ez az aktus fontos és a demokratikus közélet lényeges megnyilvánulása. A köztársasági elnök megválasztása a politikai élet egyik legkiemelkedőbb pillanata, az elnök személye pedig jelentős mértékben befolyásolhatja a politika alakulását az elkövetkező években. Fontos tehát megismerni a legkülönfélébb szakemberek véleményét erről a kérdésről. A szakmai érvek segíthetik a politikusokat, hogy jobb döntéseket hozzanak, és amúgy a demokratikus nyilvánosság elemi megnyilvánulása.

A petíció azonban erre nem alkalmas műfaj. Az aláírás politikai aktus, amely a politikai intézményrendszer biztosította lehetőségeken kívül kínálja fel a demokratikus politikai részvétel esélyét. Másrészt a petíció nem a racionális érvelés fegyvere, hanem a figyelemfelhívás és a cselekvés eszköze. Harmadrészt az aláírásgyűjtés egyfajta közösséget feltételez, minimálisan az aláírók közösségét, de politikailag észszerűbb, ha egy sokkal nagyobb közösség nevében szólal meg, hiszen ekkor számíthat csak kérése meghallgatásra. Az aláírás, a petíció a demokrácia nagyon fontos fegyvere, de vigyázni is kell vele, mert könynyen lejáratódik. Mikor érdemes a demokratikus participáció ezen eszközéhez nyúlni? Főleg ha sérülnek az emberi jogok, ha súlyos igazságtalanságok történnek, és senki nem orvosolja azokat, ha valaki vagy valakik védtelenek, és megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy az érdekeiket bárki is képviselje, nem is beszélve a legfontosabbról, amikor az aláírók célja a hatalom ellen való lázadás. Itt azonban nem erről van szó. Az aláírók egy pártra kívánnak nyomást gyakorolni, hogy tegyenek az aláírók kedve szerint. Arra a pártra, amelyik a szocializmus öszszeomlásának pillanatától töretlen híve annak, hogy az elnökválasztás színtiszta politikai kérdés, a demokratikusan megválasztott parlamentben ülő politikusok feladata. Az SZDSZ következetesen elutasítja a közvetlen elnökválasztás gondolatát, ha pedig ez így van, ez alól miért éppen az értelmiség lenne a kivétel. Az SZDSZ politikai filozófiájából egyáltalán nem következik, hogy egy politikus nem lehet köztársasági elnök: politikai abszurditás lenne az az elvárás, hogy a parlamentben ülő politikusoktól elvárjuk, kerüljék a politikai háttérből jövő elnökjelölteket. A pártviszályokra és a politikai megosztottságra nem racionális érv, hogy majd a pártok feletti Messiás és főképp annak személye meghozza az örök békét az országra. Ezt mindaddig a parlamentben ülő pártoknak kell megoldaniuk, amíg új alkotmánya nem lesz az országnak egy nemzetegyesítő köztársasági elnökkel. A konszenzus pedig egyáltalán nem lehetetlen, hiszen számos olyan kérdés van, amiben el lehetne érni egy társadalmi és politikai egyetértést. Az sem elfogadható érv, hogy majd az elnökjelölt értékrendszere teremti meg a liberalizmus garanciáit a politikában. Erre ugyanis van egy párt a parlamentben, amelyik nevében is ezt vallja, és ha a liberális és demokratikus értékeket kérjük számon, akkor ennek címzettje a párt kell hogy legyen.

De további bajok is vannak az aláírásosdival. Sok politikai és lélektani következménnyel kell számolnia annak, aki az aláírásgyűjtés radikális eszközéhez nyúl. Egyfelől definiálatlan marad az a közösség, akinek a nevében megnyilvánul. Ez persze politikailag hasznos a szervezőknek, másfelől demokratikus deficittel jár együtt, hiszen lehetetlenné teszi, hogy megítéljük a vélemény mögött álló társadalmi erő nagyságát. Marad az egyszerű matematika: ha összeadom a 25 aláíró tudását és szakmai, közéleti tekintélyét, kijön a befolyásolás ereje. Egy másik megoldás: ráutalunk egy szellemi irányultságra, akinek a nevében megnyilvánultak az aláírók, és ezzel meghatároztuk a potenciális aláírói kört. De mi van azokkal, akik közel érzik magukhoz az aláírók intellektuális teljesítményét és értékválasztásait, de ebből mégsem azt vonják le, hogy meg kéne mondani a választott SZDSZ-es politikusoknak, hogy mit tegyenek egy politikai kérdésben. Gyűjtsünk aláírást, vagy írjunk glosszát. Most ez utóbbit teszem.

Arról lehet értelmiségi vitákat folytatni, hogy a hatalommegosztás alkotmányban rögzített rendszere jó-e vagy rossz, arról is, hogy az elnöki hatalom beszabályozása megfelel-e a hatékony politizálás követelményeinek vagy sem, sőt arról is, hogy legyen-e népszavazás az elnök személyéről. De ameddig alkotmányosan egy színtiszta pártpolitikai kérdésről van szó, addig én nem szeretnék játszani a vélt vagy valós szakmai presztízsemmel, mert amúgy szakmám szerint nem vagyok a kérdésben kompetens, hiszen nem vagyok politikus. Szakmai megfontolásaimat természetesen fontos megosztani a nyilvánossággal, de akkor minimum kifejtem azt, és nem utalásszerű értékbeli és ideológiai szempontokra hivatkozom. Amúgy könnyű a partvonalról bekiabálni, de ettől még a végén az edzőt verik meg a nézők.

Tömören összegezve: az SZDSZ belavírozta magát egy politikai zsákutcába, ahol a jelenlegi állás szerint saját politikai érdekeit figyelembe véve csak veszteséges játékot játszhat, ami a politikában nem ésszerű. Szili Katalinnal szembeni Don Quijote-i küzdelmében jó eséllyel az ellenzék jelöltjét hozza be. Ideológiai elvekre hivatkozik (elhallgatva a konkrét politikai és személyes okokat), pedig az elvek küzdelmének az ideje csak jövőre esedékes.

Vissza kéne emelni az ügyet a maga helyére. Ahogy Paul Lendvai fogalmazott, a dolog túlfutott saját jelentőségén, és egy bécsi operett színvonalára süllyedt.

Jó lenne ebből a zsákutcából kikerülni. Mert ki lehet, és van is megoldás, csak nézni kell Az elnök embereit.

A szerző szociológus