Tudniillik Felt, mint kiderült, hagyta dolgozni a tényfeltáró újságírókat. Nem tárta elébük a történetet, csak megjelölte az "irányt", merrefelé kutakodjanak, majd minősítette az általuk megszerzett információkat. Mondjuk, eképpen: langyos, meleg, forró, talált, elsüllyedt. A szerep, amelyet ily módon eljátszott, minden kétségen felül nélkülözhetetlen volt. Felt tanácsai nélkül semmiképp sem jött volna létre a leleplezésnek és az elnök (valamint "az elnök emberei") ellehetetlenítésének az a műve, amelyről a Watergate bírósági szakasza gondoskodott utóbb.

Figyeljünk a "nélkül"-re. Jó ezt a szindrómát fejben tartani mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy a tényfeltáró-leleplező újságírás bajnokai ügyes, olykor rettenthetetlen, páratlan logikával rendelkező emberek, akik a "puzzle" elébük került darabkáiból összerakják a képet. Ez így egyszerűen nem igaz. Az újságíró mindig béna, ügyetlen és - főként - tehetetlen, ha nincs valaki, aki irányítsa a lépéseit és a munkáját. Ha rá nem vezetik őt, ha el nem vezetik a tollát afelé, ahol az igazság leledzik. Az újságíró nem ügyész, nem rendőr, nem adóhivatali tisztviselő, nem miniszteriális beosztott. "Belülről" csak akkor képes rálátni a dolgokra, ha a közigazgatás hatalmas szervezetében megtalálja a maga emberét. (Ami természetesen igen nagy ügyességet igényel olykor.) Legyen tehát egy illúzióval kevesebb: maga az újságírás nem leplez le, legfeljebb megteszi ezt a szívességet a leleplezésre vállalkozóknak. (Jó esetben meggyőződik arról, hogy korrekt vállalkozóval áll szemben. Erre is van példa.)

Akik lehetnek sokfélék. Vezetheti őket sértettség és politikai antipátia. De a tiszta erkölcsi meggyőződés is, hogy a köz szolgái nem a politikai hatalom akármilyen részvevőinek vagy szereplőinek az önös érdekeit hivatottak előmozdítani. Felt, a "mély torok", meglehet, sértett ember volt. De a Watergate-ügy nem pörgött volna végig, ha nincs ügyész, nincs bíró, aki nem riadva vissza a vele szemben álló hatalmasságoktól, nem arra használja fel - szuverénül - a maga alkotmányos pozícióját, hogy a jog és törvény szerint járjon el törvénytelenségek elkövetőivel szemben.

Mindez egy finomnak mondható modell egy-egy láncszeme. Vágyakozva tekintek rá, ha végiggondolom, hogy miféle hírlapi leleplezésekbe ütközik manapság az ember idehaza. Fakszimile beszervezési iratok. Bizalmas minisztériumi feljegyzések. Vallatószobából érkező jegyzőkönyvek. A "magyar Feltek" és politikai mozgatóik még csak nem is veszik maguknak a fáradságot arra, hogy az esetleg kereső-kutató újságírók tollát a megfelelő irányba mozdítsák; egyszerűen kímélik őket a munkától. A párhuzam kedvéért írom ide: elképzelhető lett volna-e, hogy Felt a Watergate-ügyben, amelynek minden részletéről első kézből értesült, kiadja a Washington Post újságíróinak fakszimilében vagy magnótekercsen azt az elnöki (Nixontól való) utasítást, amelyben a szorongatott férfiú utasítja az FBI-t, hogy ne keresse a Watergate-betörők által felhasznált pénzek eredetét (amely történetesen az elnök embereihez vezetett volna)? Elképzelhető, de a finom modell előírásai szerint életszerűtlen. Durva. Közönséges. Arrafelé - tisztán az újságírói presztízs szempontjából - az maga lett volna a teljes nyomorúság. Woodward és Bernstein lónak érezhette volna magát, aki elé odalökik a szénát: zabálj, s ha kérdik, mondd, hogy jóllaktál.

Kevésbé fabulisztikus modorban azt tudom mondani, hogy azok a hivatalos személyek, akik ma Magyarországon akármilyen hivatalos, de bizalmasnak, olykor titkosnak számító iratok egyszerű átadásával (nem kiszivárogtatásával, hanem kicsempészésével) egyvalamely politikai irányzat, lett légyen az hatalom vagy ellenzék, politikai törekvéseit segítik és támasztják alá, pontosan ugyanazt teszik, mint az ebbe belebukott Richard Nixon. A köz hivatalait használják fel a politikai ellenféllel szemben, holott a köz hivatalai éppen hogy nem erre valók. Megismétlem: Richard Nixon ebbe bukott bele.