Ferenczy Károly másodszülötte, az ugyancsak műfajalapozó és forradalmár Noémi ikertestvére huszonévesen a Tanácsköztársaság tevőleges elkötelezettje lesz, a megbuktatás után is cselekvő kommunista, akinek ezért kell - nem a múltjáért, az aktuális aktivitásáért is - innen Romániába, Romániából Csehszlovákiába, onnan végre Bécsbe mennie. Moszkvába lelkesedésből indul. Ausztriában már megállapodott, osztrák nőt vett feleségül, családot alapít, húszéves Matyi fiát majd negyvenháromban éremmel is meggyászolja, harmincban Lenin-érmet mintáz, és harminckettőben letelepszik a szovjet fővárosban. Nagy elismerésben a jelek szerint ott nem részesül, nagy megbízásokat bizonyosan nem kap, életének és életművének nagy fordulója mégis Moszkva, ott ismeri meg második feleségét. A legendás asszony, minden kortársnak és az egész művészettörténetnek Erzsi magyar emigráns feleség, aki - ez is épületes történet - elválik, a fiát a férjnek ítélik, akit viszont kivégeznek. A fiút orosz mostohaanya neveli fel, csak oroszul beszél, hogyan is beszélhetne másként, a kortársak színes epizódokra emlékeznek ötvenhat őszéről, amikor itt Pesten újra találkozhatnak.

A kiállítás azért is érdekes, mert az eddig ismert életművön mindennek alig van nyoma. Harmincötben - talán a legjobbkor - a Ferenczy házaspár visszatér Bécsbe, aztán Bécs és Budapest, aztán csak Budapest a színhely, zsidók mentése, illegális munka, a felszabadulás után ösztöndíj és professzúra, mígnem negyvenkilencben eltávolítás és mellőztetés. Ferenczy Béni a visszaemlékezések szerint nem közlékeny, következésképp a Ferenczy Béni-irodalom is szűkszavú, a Ferenczy Család Művészeti Alapítványban őrzött hagyaték is csak témákban és címekben közvetlenebb és részletezőbb. Egy Kisfiú portré a húszas évekből, aki Matyi, egy Alvó kisfiú harminchárom körül, aki Nikola, az egyik fekete, a másik vörös krétarajz, Matyi emlékérme archaikus-szép latin felirattal - de valamennyiből hiányzik a privát bánat, mind olyan klasszikusan általános érvényű, mint a legendás Erzsi-ábrázolások.

Klasszikum és eleven élet. Ez az egyszeri, a megismételhetetlen ebben a hatalmas életműben, nagy, fenséges nyugalomnak és pompás, feszülő aktivitásnak az egyensúlya, békéje és vibrálása. Miután az avantgárd, a kubizmus tapasztalatait megszerezte Ferenczy Béni - egy kilencszáztizenkettes apró plakett emlékeztet most a kezdetekre - érett művészetében a modern figurativitás, a korszerű klasszicitás hagyományait teljesítette ki, másik iskolájáét, amelyet kijárt. De nem úgy, mint korának hitehagyott, önnön múltjukat megátkozó békülékenyei. Az ő dús aktjaiban, hatalmas keblű, monumentális combú asszonyaiban ott zakatol korának és hitének dinamikája, meg szigorúan szerkesztő értelme. A ritkán látott Női akttorzó, a kiállítás egyik ajándéka mindössze huszonöt centiméteres bronz, de nekilendülő törzse szinte robban, női mell és ágyék ilyen offenzíven, ilyen büszke agresszivitással még sosem ment neki a világnak. A Caritas is torzó. A jótékonyság, az adakozás, a jóttevés nemtője kar- és kéznélküli, ez közepes tehetség kezén legfeljebb karikatúra lehetne, a mesterszobrászat azonban a harangosan zengő dús keblekkel, a lepel alatt is fenséges aszszonyöllel bőséget és cselekvést sugároz. Érett, monumentális asszonytestek és leányos, tiszta mosoly, lírai, szűzi kisfiúfigurák és szomorú, valamiképp felnőttes tekintet, az Erzsi-ábrázolások kitárulkozó, önfeledten szerelmes erotikája és szibillás, megközelíthetetlen fensége - a szobrok és a grafikák mindig ellentmondásosak. Monumentálisan teljesek.

Kis léptékekben hatalmasok, mert a magyar szobrászat monumentalistája úgy halt meg harmincnyolc éve, hogy egyetlen korszak, egyetlen ideológia sem tartotta igazán fontosnak, hogy köztéri feladatokkal megbízza. A kiállítás törlesztés. A magyar társadalomnak, a magyar szellemiségnek a Ferenczy Béni fejezetben még hatalmas adósságterhe van.

Nõi akttorzó, 1939