A Moszkva téri eset óta a fél ország zavartan nézeget jobbra-balra, a másik fele meg vigyorog a markába. Pedig sem félrenézni, sem röhögni nincs ok. Egyetlen dolgot tehetnénk: komoly arccal szembenézni a tényekkel.

Puskaporos hordón ücsörög az ország, mi pedig mindahányan a kanóccal meg a gyufával szórakozunk. Tízmillió magyarból becslések szerint legalább félmillió roma származású. Többségében rosszul táplált, képzetlen munkanélküli, akinek reménye sincs, hogy megélhetést találjon, hogy emberi körülmények között lakhasson. A legalacsonyabb átlagéletkorral. Demográfiai előrejelzések szerint arányuk a népességen belül rohamosan növekszik. És ahogyan ez bekövetkezik, úgy halmozódnak majd a gondok: problémáik - az egész ország problémái - nem egyszerűen újratermelődnek, hanem egymásra rakódnak. Tíz-tizenöt év múlva itt állunk majd egy hatalmas tömeggel, amelyet semmilyen formában nem tud majd integrálni a társadalom. Képzetlen tíz- és tízezrekkel, akiknek fogalmuk nem lesz a valóságos világról, a harmadik évezred technológiájáról, akiket el kell majd tartani segélyekből, mert képtelenek lesznek megállni a saját lábukon. Olyan tömeg lesz ez, amely az ország versenyképességét, következésképp megélhetését, talpon maradását teszi lehetetlenné. Ez az a puskaporos hordó, amelyen szórakozottan ülünk, és amely hamarosan felrobban, ha továbbra is bambulunk.

A rendszerváltozás legnagyobb veszteseivel az utóbbi tizenöt év kormányai, pártállástól függetlenül, nem tudtak mit kezdeni. Ígéretek, programok tucatszám akadtak-akadnak, talán több is, mint kellene, ám történni nem sok történt-történik.

Felelősséget visel ebben a politikai elit is, mert minden máshoz hasonlóan a romákat is felszeletelte - pártpolitikai alapon. Tehetnek róla a romák: hagyták magukat megosztani, így képtelenek a saját érdekeiket egységesen képviselni. És tehet róla a teljes magyar társadalom, mert nem ismerte fel saját jövőbeni létérdekét, és a cigányok megítélése olyan hihetetlen előítéletes, hogy valami csodának kellene történnie, hogy ez megváltozzon.

Nyerítünk Fábry Sándor álromáján, bár, ha kiköpnénk, nem tehetné, amit tesz. Támogatjuk, hogy a cigányok jobb lakásba költözhessenek, csak nehogy már a szomszédba. Kétmilliónyian nézzük hétről hétre Győzike családi bohóckodását, mert a képernyő távolából borzongva szórakozhatunk is rajtuk. Beszédtéma a tévévetélkedőben milliókat nyerő roma lány, mert olyan okos, pedig cigány, na meg a férfi a másik csatornán, aki mellesleg munkanélküliként nyomorog. Közhelyek és álságok, egyetlen valódi lépés nélkül, amelyet pedig a többségnek kell megtennie mindig a kisebbség felé, hogy a mindkét oldalon meglévő előítéletek legalább valamelyest oldódjanak.

Nem tudunk lépni, mert a társadalom egyik fele akkor is rasszizmust kiált, és azonnal ugrik, amikor józannak kellene maradni. És mert a társadalom másik fele cinikusan széttárja a karját. A csekély számú belgák meg ott állnak balgán középen, és etikai szólamokat dúdolgatnak.

Pedig kezdetnek talán csak egy egyszerű mondatot kellene kimondani, amely a legnagyobb tanulsága volt alighanem a Moszkva téri esetnek: sem hat bőrfejű, sem hat keményfejű roma mellé nem szívesen ül le az ember. Amíg a mindennapokban nem gyakorlat az elv, hogy a romák ugyanolyan állampolgárai ennek az országnak, mint bárki más, amíg ők maguk erre nem ébrednek rá a teljes valóságában, amíg tüntetni kell a rasszizmus ellen, és ameddig sunyorogni lehet, ha roma szúr meg romát, amíg nem azon vagyunk felháborodva, hogy
egyáltalán előfordulhatnak Moszkva téri vagy éppen
Margit hídi esetek, amíg nem az állampolgárért aggódunk, nem azt védjük, hanem a magyart vagy a romát, addig még a valóságos kérdésekig sem jutunk el.

Nemhogy a válaszokig.