Mindebből az az összbenyomás keletkezhetik, hogy Gyurcsány miniszterelnök "száz lépése" valamiképpen beleolvad a katyvaszba, maga is csak kibogozhatatlan gubanc. Ez a benyomás téves.

Gyurcsány Ferenc, a szocialista miniszterelnök rácáfolt arra, amit még hívei is mondtak olykor: arra, hogy csak beszél. Arra is, hogy nincs "koncepciója", amit a legkoncepciótlanabb emberek is föl szoktak róni államférfiaknak. Nos, itt aztán van cselekedet és van koncepció. Az se bizonyult igaznak, hogy a miniszterelnök hűtlennek bizonyult öt-hat esztendő óta a lapokban olykor megszellőztetett elképzeléseihez. Pontosan azt csinálja, amit mondott. Ez "a harmadik út", a New Labour, "az új közép" jellegzetes politikája. Eklektikus jellege az eredeti gondolat eklektikusságából származik. A jelentős és jelentéktelen, az újszerű és a banális intézkedések és javaslatok elegye is a Clinton, Blair, Schröder politikájából ismerős kevercs, amelynek dinamikus kavargását fölerősíti Gyurcsány hiperaktív személyisége és politikai magánya.

Itt változás készül. A változás alapja az a hit, hogy a versenyt (sőt: a versenyre kényszerítést) össze lehet egyeztetni az igazságossággal. A versenyt némelyek tekintetében, bizonyos esetekben, sajátságos körülmények között csakugyan össze lehet egyeztetni ha nem is az igazságossággal, de a méltányossággal. A föltétel az volna, hogy a verseny részvevői összemérhető esélyekkel induljanak, és azt is gondolják, hogy a versenyben való sikeres részvétel megéri a fáradságot, olyan életformát jelent, amelyben érdemes elhelyezkedni, amelyhez érdemes alkalmazkodni, amelynek érdemes elsajátítani és átélni a sajátos kultúráját.

A versenyben igen sokan nem képesek és igen sokan nem szeretnének indulni. Nem tagadom, hogy a verseny a szabadság lehetséges formája (elvontan nézve), de a versenyre kényszerítés - és általában a kényszer - természetesen nem szabadság, nem is lehet az. Ámde az a verseny, amelynek a mítoszára a modern kapitalizmus legitimációs ideológiája támaszkodik, akkor is igen féloldalas, ha a mítoszt magát nem vonjuk kétségbe (amire egyébként minden okunk meglenne). A fogyasztási javakért, hierarchikus emelkedésért, kellemesebb munkakörnyezetért, tudásért, pihenésért, változatosságért, érzéki és szellemi élvezetekért stb. folytatott versengés ezeket a dolgokat a gazdasági-hatalmi szerkezetben elfoglalt helyünk függvényévé, kiegészítőjévé, velejárójává, majd jelvényévé teszi. Mindezekhez a piaci közvetítés révén juthatunk, s a verseny díja (az arisztotelészi "jó élet") soha nem közvetlenül adott, mindig tűnékeny, mindig kockáztatjuk, hogy kihullik a kezünkből - ha lemaradunk a versenyben, amelynek a szabályai véletlenszerűek, statisztikaiak.

Mivel a verseny "díjait" a piacon kell megszereznünk, díjunk csak az lehet, ami kapható. A piacról való távozás - sokak álma, sokak keserű kényszerűsége - azt jelenti, hogy "a jó életből" kizárattunk. "A jó élet" nemcsak a gazdasági jólétet, a jó egészséget, a változatos élményvilágot jelenti, hanem a jellemünknek és jellegünknek megfelelő életformát és környezetet. Ennek a kiküzdése azonban fölemészti életenergiáinkat, és gyakran "a jó élet" külső alakja maga is versengés tárgyává válik.

Ámde hány ember mondhatja el magáról, hogy ő a verseny részvevője, akár abban a minimális értelemben, hogy tudatos erőfeszítései révén növelni tudja a jövedelmét, javítani tudja az életminőségét. A legtöbb embernek ebben egyáltalán nincs választása, ami "a versenyzőknek" szabad döntés, az neki végzet.

A "száz lépés" reformjai közül az egyik véget vetne a jóléti rendszerek némelyikében az ún. "potyautasok" kéjutazásának, ami azt jelenti, hogy a járulékokat nem fizetők (többnyire persze azok, akikért a munkáltatók nem fizetik a járulékokat) nem részesülhetnek ugyanazokban a jótéteményekben, mint a járulékfizetők (vagy akikért a munkáltatók fizetik az egészségügyi és tb-járulékokat). Ez méltányos volna olyan világban, ahol szabadon választhatunk olyan tőkés munkáltató között, aki hajlandó járulékot fizetni, s az olyan között, aki nem. Gyurcsány rá akarja venni a munkáltatókat a járulékfizetésre, a felelősségvállalásra. Remek. Mi lesz azokkal, akik számára eddig a munkáltatók nem fizettek? Hogyan léptetik be őket a népjóléti rendszerbe? Nem kijjebb szorítják csak őket, ahelyett, hogy a rendszerbe befelé terelnék? Ráadásul azok, akik rákényszerültek a feketemunkára, általában a legszegényebbek közül valók. A versenyelvű "méltányosság" masszív szociális kirekesztéshez vezethet.

De még ennél is aggályosabb a munkanélküli-segély átalakításának terve. Az ötlet roppant egyszerű, eredete a Clinton-féle workfare, amelyet Tony Blair hasonló programjából másoltak ki, ez utóbbi pedig a második Thatcher-kormány egyik munkásellenes technikájának a megcsavarintása.

Miben áll ez?

Az "álláskeresési támogatás"-nak átkeresztelt munkanélküli-segélyt a munkanélküliség első hónapjaiban jelentősen megemelik; ez a későbbi hónapokban folyamatosan csökken, majd hamarosan megszűnik. Az "álláskeresőnek" majd valamilyen formában igazolnia kell, hogy csakugyan állást keres. Erről a megoldásról már vannak - Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban - tapasztalatok, és mind egyöntetűen kedvezőtlenek.

Mi az "álláskeresési támogatás" következménye?

Természetesen az, hogy a jobb szakmákban időlegesen állás nélkül maradók helyzete javul, a tartós munkanélküliek (akiket "képzetlennek" szokott hívni a sajtó akkor is, ha szakmunkásokról van szó olyan iparágakban, amelyeket teljesen irracionálisan, gazdaságtalanul építettek le, csak azért, hogy "a tőkeerős beruházó" piaci vetélytársait megsemmisítsék, udvariasabban: hogy piaci helyzetét javítsák) pedig egyszerűen társadalmon kívülre kerülnek. A miniszterelnökség olyasformán indokolja a változtatást, hogy "ösztönözni" (motiválni) akarják a munkanélkülieket arra, hogy állást keressenek.

Ebben persze benne van az a rejtett vélelem, hogy a munkanélküliek úgymond "nem akarnak dolgozni", inkább tétlenül dőzsölnek a segélyből. Ez így célirányos: a kirekesztés előtt először meg kell bélyegezni (stigmatizálni) a kirekesztésre szántakat.

Aztán ezáltal a hivatal kezébe teszik le a munkanélküli sorsát. Ha nem vállalja el a legrosszabb munkát, "méltatlanná" válik a segélyre. Amerikában gyakran kényszerítettek embereket "munkára" a minimálbér, sőt: a létminimum, sőt: a munkanélküli-segély összege alatti bérért. Az ilyen rendszerből, a méltatlanság - továbbá a gyötrés és a macera - miatt menekülnek a delikvensek, ami egyrészt javítja a munkanélküli-statisztikát, másrészt csökkenti az állam szociális kiadásait. (Angliában csak úgy folyósítanak bizonyos juttatásokat a munkanélkülieknek, ha naponta jelentkeznek a "Job Centre"-nek nevezett kötelező munkaközvetítőben. Ezeket a rémes helyeket a háború előtt a pesti munkásság "köpködőnek" nevezte. A "Job Centre" semmivel se jobb; láttam. A vegzatúrát a prolik legföljebb pár hétig bírják.)

Az "álláskeresési támogatás" nem a munkanélküliséget építi le, hanem a munkanélkülieket. A "száz lépés"-nek ez a fontos intézkedése főleg azért hibás és helytelen, mert nem számol avval, hogy a munkanélküliség strukturális és állandó a mai magyarországi (és egyebünneni) polgári társadalomban. Vannak olyan honfitársaink, akik soha nem fognak munkát találni, egyszerűen azért, mert nincs elegendő munkahely. Különösen azok a honfitársaink, akiket regionális, foglalkozási, etnikai, nemi, életkori, egészségi hátrányok sújtanak. Őket a társadalom vagy eltartja adófilléreiből, vagy nyilvánosan és őszintén beismeri, hogy éhhalálra szánta őket. A közvélemény jól tenné, ha a rendszer szerkezeti igazságtalanságaiért nem az áldozatokat okolná, ráadásul fölszínes, szemforgató moralizálással.

Nem egyedül Magyarországra jellemző - dehogy! - az, hogy a népjóléti kiadások csökkentését a valószínű igénylők finom diszkreditálásával igazolják az ügyeletes ideológusok. A segélyekből fényesen élő welfare queen alakja ismert az amerikai neokonzervatív szélsőjobboldal szótárából: a "segélykirálynő" mindig fekete. Az a Gyurcsány Ferenc, aki a hét elején olyan ékesszóló és megható szavakat talált a rasszista erőszak elítélésére (még ha kissé későn is), nem lehet cinkosa azoknak, akik a segélyezetteket és támogatottakat ingyenélőknek állítják be, s akiknek a szövege illik az ismert dallamhoz, amely halkan dünnyögi: "a cigánynak büdös a munka".

Vannak emberek, akik szándékaiktól függetlenül "a dolgozó társadalom" peremére kerültek, egyszerűen nincsenek olyan állapotban, hogy segíteni tudnának magukon. Egész régiók vannak, ahol egy-egy településen csak a polgármesternek van havi fizetése. Ha a Magyar Köztársaság honpolgáraiból álló politikai közösség (másik nevén: a nemzet) belenyugszik lassú, kínos halálukba, ez a bűn a fejünkre száll.

Ha a munka "kifehérítésének" az a célja, hogy mindenki bekerüljön a társadalmat összetartó, körülabroncsozó rendszerekbe, akkor ez helyeselhető; de a "száz lépés" népjóléti húzásai nem ezt szolgálják. A munkanélküli-segély állandó összegét kellene növelni és folyósításának idejét meghosszabbítani ahhoz, hogy az a nemes cél eléressék. Evégett persze a tőkésosztály profitjához kellene hozzányúlni, amelynek mértéke nem az elméleti fizika állandó mennyiségeihez vagy az ex cathedra (tévedhetetlenül avagy csalhatatlanul) kihirdetett hitigazságokhoz hasonló.

De ezen túl is: a munka a mai formájában nem a dolgozó lelkét, elméjét, jellemét, testét gazdagítja. Dolgozni muszáj, s a kényszerűség nem dicsőség. Dolgozni kín a sokaknak, öröm a szerencsés keveseknek. Ha mindenkinek jut lelket, testet megtörő munka, avval még semmi sincs elintézve. Avval csak a puszta élet lehetőségére teszünk szert. Nem "a jó életre". Az, akinek nem jut munka, nem rosszabb, mint az, akinek jut. Tisztességes társadalom őt is védi. Törzsi társadalomban vagy mindenki éhen hal - ha járvány van vagy sáskajárás -, vagy senki. Amíg van ennivaló, mindenkinek kerülközik belőle.

Erre a szintre legalább már föl kéne vergődnünk.