Ezután teljes stílusváltásként, mégis a legnagyobb természetességgel következett egy klasszikus zenei darab: Pege Aladár Bach első csellószvitjének egy részletét adta elő, majd erre a dallamra improvizált. Ott ült ez a pici ember egy szál bőgővel, és uralta a színpadot. Látszott rajta, hogy a zene számára színtiszta öröm, muzsika. Nem úgy ült ott, hogy azt sugallja: én vagyok a művész, tessék csodáljatok. "Csupán" egy ember volt, aki élvezi, amit csinál.

Ez a nyugodt derű hatotta át az egész koncertet, amely olykor-olykor felhőtlen örömbe csapott át. Pege valami elképesztő könnyedséggel és lendülettel játszott, rengeteg energiát adva környezetének. Két vendége ezen az estén két jó barátja, a zongorista Harald Neuwirt és a szaxofonos Michael Erian volt, akik szintén átvették ezt a lendületet. Akár trióban játszottak bluest, akár kvintetté kiegészülve a Kis kece lányom feldolgozását, az embernek kedve támadt a lábával verni a ritmust, a szaxofonnal dúdolni a dallamot - táncolni csak azért nem, mert ez mégis csak egy jazzkoncert volt egy színházteremben. A dalok feldolgozták egész életünket: a lustálkodós hétvégi délutántól (Vasárnap) mai életünk "elengedhetetlen" kellékeiig (Flopy, MP3).

Bár több mint két órás volt a koncert, mégis nagyon rövidnek tűnt. Kifelé araszolgatva úgy tűnt, mindenki így volt ezzel, mert többen megjegyezték: úgy hallgattam volna még. Bár a kettő nem ugyanaz, de a következő Pege koncertig bárki megteheti. Otthon, lemezen.

Pege Aladár