A 100 lépés programját minden valószínűség szerint a 2006-os választásokig már biztosan elmaradó reformok helyett hirdették meg. A kormányfő tanácsadói úgy okoskodhattak, hogy ha egy év alatt sikerül legalább néhány ponton bemutatni a miniszterelnök alkalmasságát a kormányzásra, talán bizalmat kaphat 2006-tól arra, hogy egy teljes ciklus során stratégiai változásokat is levezényelhessen.

Ennek a tervnek azonban éppen az a gyenge pontja is, ami az előnye. Nem korszakos léptékű változásokban mérik a választók az eredményt, hanem az apróságokon.

A kormányon lévő politikusok hagyományos mumusa a magyar államgépezet ellenállása. Nem véletlen, hogy a magát vaskezű vezérként bemutató Orbán is itt szenvedte el kormányzása talán legnagyobb kudarcát. Miután a Horn-kormány által elindított nyugdíjreform második, magánnyugdíj-pénztári pillérével szembeni bizalmatlanságát már kellően kifejezte, Orbán meghirdette az első pillér, a tb-alapú nyugdíjelszámolás gyökeres átalakítását. Az elvvel mindenki egyetérthetett, de azt már az első pillanatban sokan sejtették, hogy nem sok minden lesz ebből a dologból. S valóban: vajúdtak a hegyek, és fél évvel később, minden befizetőnek kipostáztak egy levelet, amelyben jószerivel egyetlen értelmezhetetlen szám szerepelt a kliens állítólagos befizetéséről. A tb-pillér korszakos átalakítása pedig ezután szépen el is halt.

A magyar politikusoknak kétféle eszköz áll rendelkezésükre, ha érzékelhető eredményt akarnak kihozni az államapparátusból: a reform és a kampány.

A reform a teljes struktúra átalakításával jár. Ennek nagy előnye, hogy ilyenkor szétszóródnak az apparátus összeszokott csoportjai, és meggyengül ellenállásuk. Mire pedig újraszerveződnek a bürokraták, már születhet a reformból valamilyen eredmény, amelyre a politika később hivatkozhat.

A kampány szintén régi eszköz a gyors eredményt produkálni próbáló vezetők kezében. A nyolcvanas években a magyar reformközgazdászok Soós Károly Attila munkái nyomán egyenesen azt állították, hogy a tervgazdaság nem is lett volna képes másképp működni, mint a legégetőbb feladatok megoldására, illetve a legnagyobb problémák elhárítására szervezett folyamatos kampányokban.

Ez a vezetési technika azonban természetesen a rendszerváltás után sem került a lomtárba. Az államgépezet tehetetlenségi erejével birkózó politikai vezetés újra meg újra összeszedi erejét, és a választók számára rokonszenves egy-két témára összpontosít. Jól szervezett kampányok esetén majdhogynem kevésbé számít a tényleges eredmény, mint a kormány tettrekészségének állandó bemutatása. De az az ellenkezőjére is találhatunk példát: az apparátus botladozásának látványa akkor is megteheti hatását, ha „végső soron” tulajdonképpen nagyobb baj nélkül zajlanak a dolgok.

A 2006-os választásokra készülve a két nagy politikai tábort olyan egyéniségek vezetik, akik egyaránt hajlamosak a nagyléptékű változtatásokra, és még ennél is inkább a látványos kampánykormányzásra. Van azonban a reformokon és kampányokon kívül harmadik lehetőség is, bár ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni: a kormányzat olykor megteheti, hogy látványosan háttérbe húzódik, és a társadalomra, a gazdaságra, a civilekre bízza ügyeik megoldását.

Előfordulhat, hogy a választók éppen azért a leghálásabbak, ha a politika legfőbb ígérete, hogy „békén hagyunk benneteket”.

A rendszerváltást közvetlenül megelőző szakaszban a Grósz Károly pártfőtitkár és Németh Miklós miniszterelnök által kialakított kormányzási stílus nem kis részben passzivitásának, a már amúgy is megérett változások folyamatos „követésének” köszönhette népszerűségét. A hiperaktív Orbán leváltása után Medgyessy Péter is a tempó lelassításával, a kormány háttérbe vonulásával próbálkozott. Medgyessy kudarca lehet annak a jele, hogy a magyar választók jelenleg aktív, erős kormányokat szeretnének az ország élén látni. De nem feltétlenül van így, és nem feltétlenül lesz mindig így.