Nyolcra szép lassan megtelt a Fesztivál Színház, mindenféle korú emberrel. Érkeztek egészen fiatalok, alig-huszonévesek, és jóval idősebbek is. Persze akadt, aki több mint egy negyed órát késett, de szép csendben, a legkisebb kényelmetlenséget okozva a helyükre vezették őket is. Ennek a koncertnek a hangulatához egyáltalán nem illett volna a merev szabályszerűség, hogy a késők csak a számok szünetében foglalhatják el a helyüket. Belefért ez a kis „rendbontás”, mint ahogy a fotósok halk jövés-menése sem volt zavaró.

De könnyedén álltak hozzá maguk a művészek is. Persze nem a zenéhez. Mindenki nagyszerűen muzsikált, szívvel-lélekkel. Már a lemezen is feltűnt a két énekes, Hajdú Klára és Winand Gábor csodálatos hangja, de a koncerten még inkább rácsodálkoztam a teljesítményükre. Különösen Winand Gáboréra, aki nemcsak énekelt, de alkalomadtán szinte hangszerként használta a hangját, valami varázslatos hangulatot teremtve – Bobby McFerrin koncertje jutott eszembe, ott volt hasonló élményben részem. Szívesen hallgattam volna többet egy-egy rövid szólónál a gitáros Juhász Gábor, a bőgős Glaser Péter és a zongorista Balázs József játékából, de hát el kellett fogadnom, hogy ezen a koncerten elsősorban az ütősöké a főszerep.

Balázs Elemér a tőle megszokott lendülettel dobolt, hosszú, elmélyült szólókat játszott. Meg duókat Dés Andrással, aki legalább egy tucat ütő- és csörgőhangszert szólaltatott meg a színpadon – még egy ónkannát is. Elképesztő hangokkal, zajokkal színezte az előadást, bár számomra nem mindenhol állt össze kerek egésszé a zene, Dés hangjai néha mintha önálló életet éltek volna. Magával ragadóan muzsikált az est „meglepetés” vendége, Cvikovszky Gábor, aki a Getno című film főcímdalában, a Going to America-ban játszott először az este folyamán. Aztán megérkezett Dés László is, aki többek között egy saját, a Metszetek című albumon szereplő dalban, a Repülés az éjszakába címűben játszott.

A koncert könnyedsége abban nyilvánult meg, hogy a zenészek folyamatosan jöttek-mentek a koncert alatt. Persze nem arról van szó, hogy félbehagyták a zenélést. A Fénytörő hangok albumon több olyan dal szerepel, amelyben nem játszik az egész zenekar. Így aztán, amikor csak egy kannára, egy gitárra, és egy férfihangra volt szükség, a többiek szép csendben levonultak a színpadról inni, pihenni, vagy talán tanácskozni. Az énekesek, ha épp nem énekeltek, szép csendben a háttérbe húzódtak, teret adva a zenészeknek. Dés László még a dal közben is kiment a színpadról, és csak akkor tért vissza, amikor a szaxofonnak be kellett lépnie.

Ez a könnyed közvetlenség lengte be végig a koncertet. Még akkor is, amikor az utolsó dal után Balázs Elemér következő lemezükről, koncertjükről ejtett néhány szót – kezében egy törölközőt morzsolgatva, hajtogatva. Ez a meghitt kis mozdulatsor azt üzente: nem a szavak embere vagyok, inkább zenélek.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hétfőn kezdődik a Sokszínű Jazztavasz