Hasonló lehet a helyzet az érettségibotrány történetében is, hiszen ha vennénk a fáradságot, és körülnéznék Európában, azt tapasztalhatnánk, hogy előzetes kiszivárogtatásból adódó kellemetlenségekbe már a Nyugat is belekóstolt néhányszor.

Ami kiszivároghat, az időnként kiszivárog, és ha ebből szükségképp botránynak kell lennie, akkor ebből másutt is szükségképp botrány szokott lenni. Nincs ebben semmi rendkívüli, szót sem érdemelne, ahogy egy baleseten is csak sajnálkozni lehet. Belátom, hogy a tanároknak és a diákoknak ez sok idegességet okoz, de talán a diákok között van, aki élvezi is a botrányt. Mindez azonban másodlagos, mert az igazán érdekes mindig az, hogy milyen mechanizmusok tették lehetővé a balesetet, s ha már bekövetkezett, miként kezelik; végül pedig, hogy mi lesz utána.

Magyar Bálint nem omlott össze idegileg, hanem válságmenedzselt. Gyanítom, hogy jobban nem válságmenedzselnek nálunk gazdagabb és szerencsésebb országokban sem. Azokat a tételeket, amelyeket még érdemes volt megváltoztatni, s amelyekről lehetett tudni, hogy nyilvánosságra kerültek, egy nap alatt megváltoztatták, és a problémát kezelték. Lehet majd fanyalogni ezen is, de szerintem a "sürgősségi betegellátásban" jók vagyunk, pláne ahhoz képest, amilyen gyengék vagyunk akkor, ha hosszú idő áll rendelkezésre a felkészüléshez.

Hipotézisem szerint a tekintélyelvvel van a baj, a döntéshozó körök nem hagyják beszélni a belső fanyalgókat, nem figyelnek rájuk kellőképp, amikor hosszú távra terveznek, ezért csúszhatott be egy ilyen gikszer, ezért épülhetett egy egész rendszer arra, hogy ha jó sok ember kezén megy át jó sok érettségi tétel, akkor az biztosan nem fog kiszivárogni és elterjedni.

Az is lehet azonban, hogy nemcsak a vezéreinkkel van baj, hanem gyávák azok is, akik látják, hogy baj lesz, de közel vannak a tűzhöz, és jobbnak látják, ha konformista módon bólogatnak. Az is lehet, hogy a minisztériumi apparátusok egészével van gond, s nem a vezér autokrata vagy az okos vészharangok gyávák, hanem a csoport nem tűri a "negatív kisugárzású" deviánsokat, tehát csoportlélektani gondok vannak. (Több kommunikációs csapda nem létezik. Persze lehet még kontraszelekció eredményeként idióta mindenki vagy szándékosan rosszindulatú, de mindennek már nagyon kicsi a valószínűsége.)

A válságban nincs szükség demokráciára, ilyenkor gyors döntések és azok gondolkodás nélküli végrehajtása kell. Nekem úgy tűnik, ebben jók vagyunk. Metaforikusan szólva tehát, amikor vihar van, mindenki a fedélzeten van, ellenben gyenge szél esetén senki se mer szólni, ha kihagy a kormányos figyelme.

A másik kérdés, hogy a hiba kijavításához megvannak-e az eszközeink. Tudunk-e olyan helyzetet teremteni, mely csökkenti hasonló problémák előfordulásának valószínűségét? Ez már karakterbeli, lélektani, értékszociológiai, politikai, pszichológiai kérdés. Gondolom, könnyű belátni, hogy egy olyan baleset, mely orvosolható; amiből teljesen és viszonylag gyorsan fel lehet gyógyulni, akár még hasznos is lehet, feltéve, ha valakinek olyan a személyisége, hogy képes megváltozott élethelyzetét a hasznára fordítani. Erre Nyugaton van bevett módszer: a hierarchikus etikai felelősség elve, a struktúra etikája, vagyis a csúcsvezető leváltása függetlenül attól, hogy tehet-e a dologról. A vezető bukása ugyanis mindig megerősíti a politikai közösséget azáltal, hogy az új vezető mindent meg fog tenni azért, hogy a balesetek kockázatát minimalizálja. (S ez így is van. Ha egy malőrnek súlyos következményei vannak, akkor a következő vezető jobban figyel a lehetséges balesetekre. Jobban is stresszeli magát, de ez már az ő baja - viszont a közösség java.) A hierarchikus etika alkalmazása növeli a bizalmat az intézmény iránt.

Összefoglalva tehát: a demokratikus működés hiányosságai miatt jönnek létre a balesetek - nálunk is, másutt is. Lehet, hogy nálunk több ilyen hiányosság és baleset van, de paradox módon ugyanezen hiányosságok miatt kezeljük jól a válságokat. Ilyenkor nincs demokrácia a csoport szintjén. A válság után azonban nem kerülünk jobb helyzetbe, mert általában nem élünk a hierarchikus etika bűnbakképző, de mégiscsak előremutató gyakorlatával.

Nálunk ilyenkor egy másik show kezdődik: a Ki tette és miért? A paranoiás vádaskodás azonban másutt nem része a politikailag korrekt, nyilvános kommunikációnak. Nálunk elszomorító módon szabadon szárnyal a képzelet: a politikai ellenlábasnak annál jobb, minél rosszabb. Ez a "szárnyalás" a végletekig mérgezi a levegőt, a politikai sportból ellenségeket támaszt, akik aztán esetleg meg is valósítják egy másik történetben azt, amit korábban csak feltételeztek róluk. Vagyis mi ezekből a balesetekből nemcsak hogy nem profitálunk, de többnyire még mélyebbre süllyedünk, mint ahol voltunk.

A szerző szociológus