.Megtehetik azt, hogy negyven év után már többé-kevésbé a "maguk örömére" készítsenek műsort, szerethető történeteket kutassanak fel, és mellékesen egy-kettővel a hallgatókat is megajándékozzák.

Másfelől néha elszaladhat velük a ló. Néhány feledhetetlen beszélgetés után be-becsúszik egy feledhető. A riporter, Hegyi Imre érdes stílusa nem mindig viszi előre a társalgást, a téma elsikkad, előtérbe kerül a műsorkészítői hitvallás, és akkor jaj az interjúalanynak. Nem is beszélve a közönségről. A szerkesztői éleslátás is elhomályosul, túl sok marad a nyersanyagból, zavaró telefoncsörgésektől értelmetlen kérdésekig számtalan fölösleges elem tarkítja az adást.

De a legbosszantóbb, ha a kettő együtt történik. Ha egy műsor, esetünkben a Petőfi rádió Húszas stúdiója, komoly erényekkel és súlyos hibákkal egyaránt terhelt. A múltkoriban érdekes összeállítást készítettek a "testszobrászatról", értve ezen a plasztikai sebészet áldásos hatásait, és azokon belül is a szépészeti beavatkozásokat. A riporter igyekezett körüljárni a kérdést, bár az egy szem doktor és a tucatnyi páciens mellett elfért volna még néhány szakember. Mondjuk pszichológus (ha már folyton a lelki szükségleteket taglalták), médiaszociológus (ha már megállás nélkül a tévék, bulvármagazinok ideálképét szapulták), és még ami kézre esik. Persze kár a fanyalgásért, Hegyi Imre igyekezett helytállni ezek helyett is, meg aztán az egymást követő kisriportok igazi tárgya nem az iparág volt, hanem inkább az emberi sorsok, érzések özöne.

Valljuk be őszintén, a dörzsölt riporter tehetségesen tud kérdezni. Hallatszik, hogy nem találomra szólítja le az embereket az utcán, hanem bőven vannak háttér-információi az illető életéről, így tudja, mibe tud belepiszkálni. Persze a piszkálódásnak is van határa. Amikor átmegy kioktatásba vagy ízetlenkedésbe, már nem olyan élvezetes a dolog. És sajnos erre is, arra is akadt példa. Ezek voltak azok a helyzetek, amikor a kérdező önkényesen főszereplőnek nevezte ki magát, és aránytalanul rátelepedett beszélgetőtársára, így az egész műsor egyensúlya felborult.

Ami a szívén feküdt, az rögtön kibukott a száján. Ez sokszor idegesítő, ugyanakkor azonban elementáris hatású. A riportalanyok mernek oldottabbak lenni a jelenlétében, ők sem vigyáznak annyira a szavaikra, ezért olyasmit is elárulnak a mikrofonnak, amit talán még a legközelebbi rokonuknak sem. Igaz, cserébe egy kicsit a lelkükbe gázol a riporter, és ilyenkor az ember nem szeretne a bőrükben lenni, dacára az újonnan csináltatott világbajnok orrnak.

Lehet, hogy tulajdonképpen így járunk jól? Mert van végre (még) egy műsor, amelyik lerázza magáról a közszolgálati rádiózás langymeleg lábvizét? Amelyik nem csupán letudja a kötelező feladatot, hanem provokál, és egyúttal állásfoglalásra is sarkall?

Mondom, nehéz kérdések ezek. A Húszas stúdiótól kapunk apait, anyait is, és már csak rajtunk - kiszolgáltatott rádióhallgatókon - múlik, tudunk-e valamit kezdeni vele.