Nincs viszont benne semmi, amire - nem ok nélkül - varázsszerként szokás tekinteni ebben a rendszerben. Nem érinti a tulajdonviszonyokat, nemcsak a privatizáció szintjén, de még annyiban sem, hogy netán a fekvőbeteg-ellátást átvenné az állam az önkormányzatoktól. Az előkészítő anyagoktól eltérően nem merül fel az önrész bevezetése, miközben Szlovákiától Németországon át Franciaországon keresztül vissza Szlovéniáig - többnyire finom, a rászorultakat kímélő megoldásokkal - ma már a betegektől is kérnek pénzt a kezelésekért, konzultációkért. Nálunk ez, úgy látszik - miként Cseh- és Lengyelországban is - korai. Nem vezetik be a több-biztosítós rendszert sem, hogy a versenyhelyzet generáljon teljesítményeket, ahogy a sokáig nagy becsben tartott, de néhány hónapja kegyet vesztett irányított betegellátási rendszer sem támadt fel. Semmi nem történik tehát, amitől azt lehetne várni, hogy nagyságrenddel növeli a bevételeket vagy csökkenti a költségeket.

Akkor mi történik? Ha csak a fele annak, amit ez a huszonegy pont ígért, sok. Talán több is, mintha egy nagy reformba fogtak volna bele. Annak ellenére is, hogy amit Gyurcsány elmondott a parlamentben, az jórészt az újságolvasók számára is ismerős, hiszen a sürgősségi betegellátástól a rákszűrésen át a kórházakra kötelező minőségbiztosításig egy sor tétel lassan egy évtizede szerepel a rendszer terápiás rendelvényei között. Csak éppen nem hajtották végre. Ha tehát most megtörténik, amit a kilencvenes évek közepe óta ígérnek a kormányok, már ellépünk a jelenlegi állapotoktól.

De többet is ígértek: bizonyos pontokon rendet. Vannak itt százmilliárdos tételek is. Például a több mint hárommillió nyugdíjas után eddig nem fizetett senki, viszont az idős emberek a szolgáltatásokat - még jó, hogy! - igénybe vették. Iszonyatosan veszteséges lett emiatt a tb, amely mégiscsak egy biztosító volna, egyensúlyi követelményekkel, s így következtek a nagy izmozások arról, hogy ebből mennyit és hogyan áll az állam. Végül helytállt valahogy a költségvetés, de most bejelentették, az állam eleve fizet a nyugdíjasok után is. Lehet, hogy a végén ugyanannyi lesz a költsége, mint most, de a rendszer tisztábbá válik. Azzal is, ha valóban csak az veheti igénybe, aki vagy akik után fizetnek, még ha ma nem látszik is, hogy ezt miként tudják ellenőrizni. Nagyobb rendhez vezethetne az is, ha - mint tervezik - csak a háziorvosig lenne szabad az orvosválasztás, fizetni kell viszont, ha például valaki a maszek orvosának állami kórházába igyekszik privát pénzzel.

Az ígéretek teljesítése és a korrekt működés feltételeinek megsegítése mellett néhány elképzelésben egy prereform állapot is benne van. A fekvő- és járóbeteg-kasszák összenyitásának - ami legalább olyan bonyolult művelet, mint amilyen az elnevezése - például az lehet a következménye, hogy a kórházak ambulanciái nem fektetnek be mindenkit, pusztán azért, mert az úgy jobb üzlet. A praxisközösségek lehetővé tennék, hogy a szakvizsgával rendelkező háziorvosoknak megérje a saját rendelés alatt ellátni azokat, akiknek a betegségeihez speciálisan értenek, mert most nem éri meg.

Szinte nincs olyan szeglete az egészségügynek, amelyikbe ne lehetne elérni ezzel a huszonegy lépéssel. Pénz, ember viszont alig jár vele. Ha történik valami, ahhoz legkevesebb elszántság és szervezőerő kell. Ezek nélkül ez a próbálkozás is észrevétlenül múlhat el. E tekintetben az egészségügyi lépések tökéletesen hozzák anyaprogramjuk képletét: dupla vagy semmi.