Bár lehet, hogy szóhasználaton nem kell fennakadni - ugyan a mechanizmus működésének ismerete azért nem ártana akkor, amikor egy rendszer átalakításán gondolkozunk -, hiszen a lényeg, hogy a változások eredményre vezessenek. A jövő kilátásai viszont ebből a szempontból sem igazán biztatóak. Önmagában a munkanélküliek ellátási rendszerének fúrása-faragása - amiből pedig, mint láttuk, volt elég - ugyanis eddig sok eredményt nem hozott. A Közgazdaság-tudományi Intézet négy munkatársának a napokban megjelent elemzése - amelyben 15 évre visszamenőleg vizsgálják a munkanélküli-ellátások hatásmechanizmusát - legalábbis erre utal. 1997-ben - még a jóval "nagyvonalúbb" járadékrendszer idején - a munkanélküliek 35 százaléka talált magának munkát, és 55 százalékuk került ki a támogatási rendszerből, mert lejárt a jogosultságuk. 2000-ben - amikor a gyeplőt éppen a munkára való ösztönzés jegyében fogták szigorúbbra - a munkanélküliek 28 százaléka talált magának újabb állást, és több mint hat tizedének szűnt meg a jogosultsága.

Valahol mélyebben van az ok, mint ott, hogy a munkanélküliek nem keresnek kellő iramban és lelkesen állást. A már említett kutatás további érdekes eredménye, hogy azok a munkanélküliek, akiket a munkaügyi hivatal háromhetente kötelezett jelentkezésre, és azok, akiknek elegendő volt egyszer jelentkezniük három hónap múltán, nagyjából hasonló eséllyel helyezkedtek el, illetve süllyedtek bele a tartós munkanélküliségbe. Nemzetközi összehasonlításban az alacsony képzettségűek majd fele dolgozik, nálunk viszont alig 28 százaléka, míg a munkanélküliek között egyformán úgy 12 százalék ez az arány. Nos, itt már inkább rábukkanhatunk a bajok gyökerére.

Az igazi kérdés az, hogy a hangzatos címen bejelentett lépesek között lesz-e olyan, amelyik valóban esélyt vagy lehetőséget ad ezeknek az embereknek. Igaz, némelyik intézkedést másutt már sikeresen alkalmazzák, például a "kék munkaként" beharangozott foglalkoztatást Franciaországban, ahol az alkalmazók leírhatják adójukból a bejelentett háztartási alkalmazottak vagy éppen gyerekgondozók bérét. Ám ez is "kalibrálás" kérdése, mert ha csak negyedével nő így a szolgáltatások ára, félő, az is éppen negyedével lesz több, ami a kifehérítéshez szükséges.

Azért sem árt "óvatosan" bánni a különböző támogatásokkal és kedvezményekkel, mert ami bejön a réven, elveszhet a vámon. A "korlátok lebontásának" - amely, úgymond, ma mesterségesen akadályozza a legális munkavégzést - következménye akár az is lehet, hogy nem többen dolgoznak majd, hanem a kedvezménnyel alkalmazottak kiszorítanak másokat az állásukból. A szociális segélyt is élvező olcsóbban vállalhat munkát, mint akinek nincs ilyen "kiegészítő" jövedelme, a gyes pedig - ha teljes munkaidő mellett is jár, megszűnik "gondozási" segély lenni - alanyi jogú támogatássá válik. Esetleg ez is mérsékli a gyereket nevelők bérigényét.

Ez csak néhány a beharangozott tizenöt "lépésből". Ahhoz azonban, hogy a kék munkából ne váljon kék álom, nem ártana a valósággal szembesülni, például azzal, hogy mennyit segítettek az eddigi programok. Segítségként a már idézett kutatásból egy adat: a képzés, az alkalmi munkavállalói könyv révén két évvel ezelőtt a munkanélküliek három százaléka talált magának kenyeret.