Szocialista politikusok és a párthoz közel álló tollforgatók hosszú sora adott hangot felháborodásának amiatt, hogy az SZDSZ nem fogadja el Szili Katalint, az MSZP jelöltjét. Suchman Tamás szerint "a politikai erőviszonyok, a szokásjog alapján a jelölés joga a koalíción belül nyilván a nagyobbik kormányzó pártot illeti meg, s a kisebbik kormánypárt álláspontjának meghallgatása után, egy lefolytatott egyeztetés alapján közös javaslatot tesznek". Csakhogy - így Suchman - "... a koalíciós partner nem véleményezett, nem az egyeztetéshez szükséges kérdezz-felelek folyamatot indította el, hanem kinyilvánított. ... Ez így nincsen rendjén, ... az SZDSZ törekvései a politikai jó ízlés határait feszegetik."

Könnyű lenne mindezt azzal elintézni, hogy senki sem akadályozza meg az MSZP-t, hogy saját belátása szerint jelöljön köztársasági elnököt. A köztársaságielnök-jelöléshez ötven képviselő aláírásával ellátott javaslat szükséges, a szocialistáknak pedig sokkal több van. Jelölt az MSZP már korábban is: 1995-ben ötven szocialista képviselő jelölte Göncz Árpádot ötven szabad demokrata képviselővel párhuzamosan. Téved tehát Szili Katalin, amikor az MSZP első köztársaságielnök-jelöltjének mondja magát. Csakhogy a többi párt képviselőit semmi, sem szokásjog, sem politikai jó ízlés nem kötelezi arra, hogy az MSZP-képviselők által javasolt jelöltre szavazzanak. Nincs ilyen kötelezettségük az SZDSZ képviselőinek sem. 1990-ben Haraszti Miklós hívta fel a figyelmet arra, hogy kétharmados témában az előterjesztő kormány olyan törvényjavaslatot köteles előterjeszteni, amelynek esélye van a kétharmados támogatottságra. Így van ez a kétharmados személyi javaslatoknál is: az előterjesztőnek - az országgyűlési biztosok vagy a Legfelsőbb Bíróság elnökének esetében például a köztársasági elnöknek - olyan javaslatot kell tennie, mely számíthat a képviselők kétharmadának támogatására. Ezért is tárgyal az elnök a jelölés előtt a pártokkal. Ugyanez a helyzet a köztársasági elnök jelölésénél is: aki jelöl, akkor jár el az alkotmány szellemében, ha a jelölés előtt szerzi meg jelöltje számára a szükséges - az alkotmány szerint lehetőleg kétharmados - támogatást. Tehát éppenséggel azt nevezhetnénk arroganciának, hogy az MSZP a többi párttal való egyeztetés nélkül állít kongresszusán jelöltet, mintha csak a saját elnökét választaná meg, s utána elvárja a többiektől - elsősorban a koalíciós partnertől -, hogy támogassák őt.

De nagyobb a baj annál, mint hogy nehezen kezelhető konfliktus keletkezett a kormánykoalícióban, s most azt számolják a politikai elemzők és maguk a politikusok, hogy honnan szedhetők össze a Szili Katalin megválasztásához szükséges szavazatok a harmadik fordulóban. Ha ugyanis ez netán sikerül, az új elnök még olyan feltételekkel sem láthat neki feladatának, mint Mádl Ferenc - a széles körű támogatást élvező Göncz Árpádról nem is beszélve.

Hozzásegít a probléma megértéséhez, ha végiggondoljuk Hack Péter érvelését (Politikusokat a politikába, április 19.). Hack vitába száll azzal az elképzeléssel, hogy ne politikust, hanem más köztiszteletben álló közszereplőt keressenek az államfő tisztére. Rámutat, hogy a köztársasági elnök szerepe eredendően politikai jellegű, s emlékeztet arra, hogy a "kívülről" hozott, nem pártpolitikus miniszterelnök - mint amilyen Medgyessy Péter volt - nem jó megoldás, mert nem élvezi az őt tisztségébe küldő párt politikusainak masszív támogatását. Mögötte állnak, amíg sikeres, de kihátrálnak mögüle, ha a sikersorozat megszakad.

Hack érvelése - miként azt tőle megszokhattuk - ellenállhatatlanul meggyőző, amíg a miniszterelnök-jelölt személyének kiválasztásáról van szó. Láthattuk, hogyan tudott Horn is, Orbán is sikeresen túljutni négyéves kormányzásának minden válságos pillanatán, s hogyan fordított hátat pártja egy szabad demokrata kezdeményezés hatására a kívülről hozott Medgyessynek. Elvégre a miniszterelnök a párt által pajzsra emelt vezérként képvisel egy politikai irányt. Az érvelés azonban nem vihető át a köztársasági elnökre, aki nem egy párt vagy koalíció által képviselt politikai irány képviseletére hivatott, hanem egészen másra.

A demokrácia az ország ügyeire adott különféle válaszok, a különféle politikák versenye. E verseny közösen elfogadott keretek között folyik. A demokratikus társadalmak stabilitását az adja, hogy konszenzus áll fenn e keretek: bizonyos alapértékek, intézmények és működési szabályok tekintetében. Ezért nem robbantja fel ezeket a társadalmakat a sokszor éles politikai harc. Kemény vita folyik a gazdaságpolitikától a külpolitikáig sok mindenről, de egyetértés van a demokrácia, a jogállam, az emberi jogok dolgában. Az alkotmányban, a kétharmados törvényekben éppen ez az egyetértés fejeződik ki, s az egyetértést éppen azért rögzítik nehezen módosítható szabályok, mert gyerekcipőben járó demokráciánkban még nem lehet abban bízni, hogy a jogszokások ereje maga is biztosítékul szolgál.

A kétharmados szabály nemcsak az alkotmányra, nemcsak a törvényekre, hanem az állam - nem kormányzással foglalkozó - vezető tisztségviselőinek kiválasztására is vonatkozik. E vezető tisztségviselők többsége a jogállam egy-egy fontos szempontját képviseli a mindenkori kormánnyal és parlamenttel szemben - ez a dolga az alkotmánybíráknak, az ombudsmanoknak, a számvevőszéki elnöknek. A köztársasági elnök pedig általában véve "őrködik az államszervezet demokratikus működése fölött", s képviseli azokat az értékeket és normákat, amelyeket egyként vallanak magukénak a demokratikus politikai erők. A "nemzet egységének kifejezése" csak ezt jelentheti, hiszen egyéb tekintetben a nemzet korántsem egységes.

Az új magyar demokrácia létrejöttekor éppen ez az elv fejeződött ki Göncz Árpád jelölésében, akit SZDSZ-es képviselőként az MDF-es miniszterelnök választott ki. Antall József nem a párt korábbi elnökjelöltjét próbálta a többi párttal elfogadtatni, hanem a közös demokratikus normák mellett vitathatatlanul elkötelezett, egész élettörténetével a rendszerváltást megtestesítő személyben egyezett meg az SZDSZ-szel. Így lehetett Göncz az első fordulóban köztársasági elnök. A Fidesz - minden más állami tisztséghez hasonlóan - a köztársasági elnöki tisztséget is a politikai zsákmányelv tárgyává tette, amikor Torgyán Józseffel megegyezve, az ellenzékkel szóba sem állva jelölte, majd választotta meg a harmadik fordulóban Mádl Ferencet. Amikor a szocialisták előzetes megállapodás nélkül állítanak a maguk soraiból jelöltet, a Fideszhez hasonlóan politikai zsákmányként kezelik az államfői tisztséget. Ez a fölfogás jelenik meg Bayer és Suchman érvelésében és számos MSZP-s politikus nyilatkozataiban is. Aczél Endre odáig megy el a Népszabadságban, hogy a legnagyobb ellenzéki pártot a köztársaságielnök-választás kérdésében "abszolút illetéktelennek" tekinti. Mintha egy államtitkár kinevezéséről lenne szó!

Igaza van Hack Péternek abban, hogy a köztársasági elnöké politikai szerep, csakhogy másfajta, mint a miniszterelnöké. Neki nem az egyik vagy másik politikai irányt, hanem a különféle politikai irányok közötti közös nevezőt kell a legmagasabb szinten megszemélyesítenie. Ezt a szerepet pedig akkor tölti be jól, ha nem az egyik vagy másik politikai tábor maximális bizalmát élvezi, hanem minden oldal elégséges bizalmát. Ez az, amivel megválasztásakor Göncz Árpád rendelkezett, Mádl Ferenc pedig már megválasztásakor sem.

Igaz, számos nyugati demokráciában jó köztársasági elnökök lettek korábbi pártvezetőkből, miniszterekből (a közvetlenül választott Klestil, Kwasniewski, Soares, vagy a közvetve választott von Weizsäcker példáját emlegetik). Csakhogy bőven vannak példák arra is, hogy a pártpolitikusból lett elnök nem tud felülhelyezkedni elfogultságán, s arra is, hogy az elnökválasztás során a döntési helyzetben levő párt nem mindig első elképzelését érvényesíti: a német CDU-CSU azért jelölte korábban Herzog volt alkotmánybírósági elnököt, most pedig Köhler korábbi nemzetközi bankvezetőt, mert első jelöltjét politikai partnereivel nem tudta elfogadtatni.

A példaként szolgáló országokban a politikai élet egyik oldalának jelöltjeként megválasztott köztársasági elnökök olyan politikai közegben igyekeznek az egész politikai közösség szempontjait képviselni, ahol ez a politikai közösség mindenki által megélt sok évtizedes, esetleg évszázados hagyomány. Olyan politikai közösség, melyben többé-kevésbé szilárdak a politikai jogszokások, természetes az egyetértés bizonyos alapértékekben, s a nemzetnek vannak minden oldalon tisztelt tekintélyei. E tekintetben még a lengyel helyzet is jobb a magyarnál, mert ott nemcsak a pápa, de Kuron vagy Mazowiecki is élvezte, illetve élvezi minden politikai oldal megbecsülését. Ez tette könnyebbé Kwasniewski dolgát. Ilyen politikai közösség Magyarországon nemigen létezik. Ami másfél évtizede kialakulóban volt, abból - alapjában véve a Fidesz kitartó aknamunkájának köszönhetően - mára szinte semmi sem maradt.

Sok politikus kesereg azon, hogy nincsenek közös elvek, eszmék, normák, amelyekben egyet tudnak érteni a politikai pártok. Meg kellene egyezni a külpolitika, a határon túli magyarokkal kapcsolatos politika, az agrárpolitika, az EU-politika vagy az egészségpolitika alapjaiban - ismételgetik. Szerintem tévednek, e kérdésekben a pártoknak alternatív megoldásokat kell a választóknak kínálniuk. A demokratikus berendezkedés alapjaiban viszont valóban konszenzusra volna szükség! Viszont amikor azt a tisztségviselőt kellene kiválasztani, akinek ezeket a bizonyos közös alapokat kellene képviselnie, a kormányon levőkben fel sem merül, hogy ne érvényesítsék minimális parlamenti többségüket! Dávid Ibolyának is csak most jut eszébe, hogy konszenzussal kellene köztársasági elnököt választani, az Orbán-kormány igazságügy-minisztereként nem törekedett erre. Kuncze Gábor sem szabja az MSZP-vel való megegyezés előfeltételéül az ellenzékkel való érdemi egyeztetést, hanem koalíciós kérdésként kezeli az elnökjelölést. Holott négypárti egyeztetéssel kellene megkeresni azt, aki személyében jeleníti meg azt, amiben a demokratikus pártok egyetérthetnek.

Az így megválasztott köztársasági elnök a személyes és politikai hitelével előmozdíthatja a hiányzó politikai közösség megteremtését, míg az egypárti jelölt áterőszakolása a parlamenten óhatatlanul hátráltatja azt. Mint ahogy hátráltatná a közvetlen elnökválasztás is, amely végletesen megosztja a politikai közösséget.

Az elnök talán legfontosabb feladata, hogy kritikus helyzetekben fellépésével átsegítse a politikai közösséget a nehézségeken. Ebben a ciklusban a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredménye teremtett ilyen helyzetet. Az őt jelölők álláspontjával azonosuló, a másik álláspont megértésére képtelen Mádl Ferenc nem tudott a politikai közösség segítségére lenni.

Szili Katalinnak, aki sem az ellenzék, sem a koalíciós partner támogatását nem kapta meg, párttársai bizalmát megköszönve vissza kellene lépnie a jelöléstől, hiszen a kongresszusi döntést csak ő maga hatálytalaníthatja. Ezzel bizonyíthatná, hogy akár méltó is lehetne e magas tisztségre. A kormánypártoknak pedig ezután nem csupán egymással, de az ellenzékkel is érdemben egyeztetve kell megtalálniuk azt a jelöltet, aki - az alkotmányban kifejeződő szándékkal összhangban - már az első fordulóban megválasztható. Csak ha ez a kísérlet végképp kudarcot vall, s nyilvánvaló, hogy ezért az ellenzék hibáztatható, akkor választhatnak a kormánypártok a harmadik fordulóban maguk elnököt, de akkor is olyat, aki a jobboldal hívei számára sem elfogadhatatlan.

A szerző közgazdász, 1994-2002 között az SZDSZ országgyűlési képviselője