Most már tudom, hogy nem így van. Hiszen a Postás Szaknaptár 1943-as kötetében a következőket olvasom: "A táviratot lehet címezni a címzett telefonszámára vagy bérelt postafiókjára is. Jelenleg a távbeszélő-előfizetők címére érkező táviratokat hivatalból díjtalanul mondják be".

Az olvasó emellett azt is megtudhatja, hogy az üdvözlő távirat - "szövegét közértelmű nyelven kell szerkeszteni, a kívánságon túl más szöveget nem tartalmazhat". Hogy miért közértelmű? Mert táviratokat "titkos nyelven" is lehetett írni, a belföldi forgalomban még az aláírás sem volt kötelező. A külföldre irányuló sürgönyök esetében "a fennálló korlátozásokról" a postahivatalok adtak felvilágosítást.

Háború dúlt ugyanis Európában, a sürgönyözésnek lehettek korlátai. Néhány szolgáltatást is nélkülözni voltak kénytelenek a polgárok. Elméletben létezett ugyan több címre feladható táviratnyomtatvány és közönséges levélként kézbesített táviratlevél, a sillabuszban feltüntették: ezek "jelenleg nem küldhetők". Még szerencse, hogy megmaradt a dísztávirat: darabonként 30 fillérért a címzett is kérhette a nevére érkező üzenetek díszes formában való kézbesítését.

Körülbelül ezerötszázan dolgoztak akkoriban a Petőfi Sándor utcai Magyar Királyi Központi Távíróhivatalban. Az ő kezükön ment át az évente feladott, kétmilliónál is több távirat túlnyomó többsége. A lényeg a háború után sem változott. Bár az ostrom alatt a berendezések zöme tönkrement, 1945 áprilisában Budapesten már megkezdték a táviratok telefonon való kézbesítését. 1959-ben, amikor Zoltán Péter Egy fekete notesz titkaiból című budapesti riportkötete megjelent, már a technikai újdonságokról is írhatott, amelyeket a főszereplő riporterőrs látott a távíróhivatalban.

A gyerekek megszemlélték a két hosszú asztal mindkét oldalán sorakozó duplex, azaz venni és adni egyszerre képes, írógépre emlékeztető távírómasinákat, és végigkövették, hogyan jut el az üzenet a címzetthez. Bárhonnan indult is, Budapestet mindig útba ejtette. A duplex vette, a szalagot táviratblankettára ragasztották, a gumiszalag az elosztóhelyhez zötyögtette, ahol aztán kimondatott, melyik városba kell távírón továbbküldeni. Évente mintegy másfél millió üzenet ment át a postások kezén. A fővároson belül a legtöbb sürgönyt a filmgyár és a rádió küldte, de így hívta be a tartalék jegyszedőket a Mezőgazdasági Kiállítás és az idénymunkásokat a konzervgyár.

A legolcsóbb távirat négy forint volt akkoriban, a szódíj pedig 40 fillér. 2,40-ért lehetett üdvözletet küldeni, egy forintot számoltak a hiányos cím kiegészítéséért. Továbbra sem került semmibe viszont a telefonon való kézbesítés. Az árak még hoszszú évekig nem változtak. Nem úgy a táviratküldés rendszere: 1960-ban kezdődött, és 1964-re be is fejeződött az automatizálás. Kilencven év működés után a Központi Távíróhivatal feladatainak nagy részét a Budapesti TGX Központ vette át.

www.nol.hu/lelohely