Ha már nem pártpolitikusokban gondolkodunk. Ami üdvözlendő kritérium. És hogy mennyire helyes volt a szabad demokraták ama törekvése, hogy a köztársasági elnöki poszttól távol tartsák a lejáratódott pártpolitikusokat, azt éppen a pártpolitikusok többségének e felvetésre produkált unintelligens és érzéketlen reakciója bizonyítja.

Nem véletlen, hogy a hazai közvélemény jó része számára a pártpolitikus az ingyenélő panamista szinonimája. A köztársasági elnöki posztot viszont - kivételként - megbecsülés övezi. Következik ez a poszt természetéből is, de azért ahhoz, hogy a köztársasági elnök felül tudjon emelkedni a napi politikai acsargáson, kell a megfelelő ember is. És ebből a szempontból nagyon szerencsések voltunk eddig. Göncz Árpád a maga kivételes személyiségjegyei és politikai bölcsessége révén megalkotta a köztársasági elnök "működési módjának" etalonját, amihez Mádl Ferenc is tartotta magát.

Az SZDSZ preventív nekibuzdulása tehát érthető. Igen ám, de az MSZP végül is olyan "pártpolitikust" jelölt Szili Katalin személyében, akin ez alig látszik. Kis jóindulattal tényleg el lehet tekinteni attól, hogy otthonosan mozog a Köztársaság téri pártházban. A szabad demokraták viszont mindvégig úgy értették felvetésüket: jó lenne olyasvalakit jelölni, aki fel tud mutatni valamit túl azon, hogy ügyesen szlalomozik a pártban. Lassan, tagoltan mondták, hogy a szocik is értsék: az, hogy nem akarunk pártpolitikust, többek között annyit tesz, hogy olyan jelöltet szeretnénk, aki, mondjuk, figyelemreméltó tudományos munkássággal bír, nyelveket is beszél, és képes megkülönböztetni egymástól a nomenklatúra meg a klientúra fogalmait.

De hát a szocik csak nem akarták érteni a finom célozgatást. De miért is akarták volna? Szili Katalin az ország egyik legnépszerűbb politikusa, méltán. Rendes, tisztességes embernek tartják - és ez a mai viszonyok között a legtöbb, amit politikus elérhet. Hány másik politikusról lehet effajta véleménye a köznek?! Róla senki sem feltételezi, hogy majd összemutyizott gyár vagy szőlőbirtok miatt kell magyarázkodnia, és tudható, hogy nem akarja verbálisan lekokizni az ellenfeleit. És akinek ennyi pozitívum nem elég... - még ha a jelölt nem is egy Kéthly Annába ojtott Hannah Arendt.

Nem csodálnivaló, ha a szocik ennyire nehezményezik a koalíciós partner ellenállását. Ők mind jobban hergelték, a szadeszesek pedig muszájból megkötötték magukat, és a két fél a legjobb úton halad afelé, hogy jól elbaltázza ezt az amúgy nem túl bonyolult ügyet is. Az SZDSZ olyan kérdésben kapta elő az elvszerűség léniáját, amelyikben - a jelölt személye miatt is - nyugodtan lehetett volna rugalmas. Az MSZP-t meg a szokásos fóbia kapta el; ők aztán most megmutatják, hogy nem rángathatja őket a kisebbik párt, amely messze a százalékos arányain túl..., és nehogy már a farok csóválja... Nem az a baj, hogy a koalíciós partnerek nyílt vitát folytatnak, hanem az, hogy szinte hibátlan érzékkel esnek egymásnak olyan ügyekben, amelyekben a vita nem kívánkozna ország-világ elé. A köztársaságielnök-jelölés körüli huzavona - már csak a poszt méltóságának megőrzését tekintve is - szükségtelen volt. Az izmozást el kellett volna intézni a színfalak mögött, mígnem a két fél előáll a közös jelölttel.

Ezzel együtt meg fogják szavazni Szili Katalint - mert ugye a fülke lelkiismereti szabadságának magányában..., ahogy már hallani is. Nincs ennek a dolognak akkora tétje... Wekler sztárszőlész már fel is kínálta a voksát - ami nemes lélekre vall. Most, amikor párttársai végre megunták, hogy immár pluszkezeket növesztve mancsol bele az államkasszába, hirtelen felfedezi, hogy az ő álláspontja tulajdonképpen ellentétes a pártjáéval. Én csak szegény Szili Katalint sajnálom, mert hát, igen... támogasson téged a Wekler képviselő! De azért nyilván lesznek érdemdúsabb hívei is a jelöltnek a koalíciós partner soraiból.

Ha viszont valami csoda folytán Szili Katalin mégsem kapná meg az elégséges számú voksot, ismételten megfontolásra ajánlanám Ganxsta Zoleet.

Mátyás Győző
kritikus, szerkesztő