Tudom, tudom, vannak fontosabb dolgok. Például ott a kedvenc műsorom, a Sztárbox: lilára verik egymást azok, akiket mi magunk is szeretnénk olykor-olykor; a tökéletes műsor, bár magam a Sztárkéselést még adekvátabbnak találnám talán, esetleg a Köcsögkaratét, a köcsögözés úgyis nagy divat lett mostanság Nacsától Pákóig, és vezető hír mindenfele, hiszen mi lehetne annál érdekesebb, mint hogy Nacsa Olivér leköcsögözte kvázi Terry Black Károlyt.

Szóval volnának itt fontosabb dolgok bőven, mégis Szili Katalin köztársaságielnök-jelöltségét ünnepelném e hasábokon a magam szerény módján.

Szili Katalin köztársaságielnök-jelöltsége nagy győzelme a magyar baloldalnak ugyanis.

Szili Katalin a baloldaliság non plus ultrája és sine qua nonja, csimborasszója és popocatépetl-tvisztje egyszerre, aki nála baloldalibb, az már leesik.

Kétségünk nem lehet, hiszen a magyar baloldalnak olyan meghatározó személyiségei mutatnak rá folyvást Szili Katalin jelentőségére, mint például Suchman Tamás, az autóbuszsofőr-outfit utolsó hiteles parlamenti képviselője. Suchman ugyan nem tartozik a magyar politikusmezőny grafománjai, hobbiesszéistái közé, mégis lendületes kis cikket rittyentett a minap Szili jelöltségét ünneplendő, és amennyire ki tudtam hámozni, nagyon örült neki, hogy az agresszív, túlreprezentált, törpe SZDSZ-szel szemben a szocialista párt végre sarkára állt, és megtalálta a lehető legbaloldalibb jelöltet.

Épp itt volt az ideje, hogy Suchman Tamás megnyilatkozzon végre egy ilyen fontos belpolitikai kérdésben. Alig várjuk már Schmuck Andor, valamint Tocsik Márta Szili-párti nagypublicisztikáit és tévéinterjúit.

De térjünk vissza az Ideális Baloldali Jelölthöz, próbáljunk rájönni, hogy mitől ideális, mitől baloldali és mitől jelölt.

Szűrös Mátyásról tudtuk, hogy volt moszkvai nagykövet, dörzsölt diplomata, és nem egy szellemi Bruce Lee, Göncz Árpádról tudtuk, hogy lefordította A Gyűrűk Urát, és hogy talán birtokában van annak a bölcsességnek, műveltségnek, amely alkalmassá teheti, hogy ha kicsit szakadtan és tétován is, de reprezentálja ezt a kicsit szakadt, kicsit tétova országot, Mádl Ferencről meg tudtuk, hogy nemzetközi jogban komoly szaktekintély. Csak Szili Katalinról nem tudunk semmit se. Hogy Szili Katalin vajon hogy és miként képvisel mit, az nagyobb rejtélye a magyar politikai életnek, mint hogy miért hordott bűvös kockát a nyakában Fekete György államtitkár.

Szili Katalin ugyan a rendszerváltás óta szereplője a politikai közéletnek, még sincs egyetlen törvényjavaslata, fölszólalása, kezdeményezése, amire emlékezhetnénk. Egyetlen dolog dereng mégis, amikor valami nómenklatúra-ellenes kirohanást intézett valakihez, de ennek a megszólalásnak az értelmét még mindig politológusok, kriptográfiai szakemberek és nehézbúvárok kutatják. Továbbá emlékezhetünk arra is, amikor házelnökként Damaszkuszban mosolygott kedvesen vendéglátóira, amíg Libanonban százezrek tüntettek a szíriai megszállók ellen, néhány magyar diplomata pedig kínos magyarázkodásra kényszerült az EU-nál és a NATO-nál.

A Ideális Baloldali Jelölt népszerűségének alapja alighanem épp észrevehetetlensége, politikai nemlétezése. Szili Katalin közmegbecsülésnek örvend. Nem lopott még magának komplett iparvidéket, nem vett föl milliárdos állami támogatást az erkélyen fölfuttatott vadszőlőre, sőt, meglepő módon úgy tűnik, hogy Kulcsár Attilával sem járt együtt jódlihangversenyre.

Szinte pártok fölött áll ő, megmagyarázhatatlanul, időnként ellenzéki politikusok és publicisták fedeznek föl rajta szinte nemzeti vonásokat. (Arra nem merek gondolni, hogy azért ellenzéki favorit, mert egy súlytalan, arctalan politikus felemelésében érdekelt az ellentábor.)

Az egész Szili-sagának egyetlen tanulsága van: elég jól láthatóvá vált, hogy milyen hatékonysággal képes működni a koalíció. Hogy tudniillik egy szinte jelentéktelen kérdést micsoda kompromisszumkészséggel, nagyvonalúsággal, zökkenőmentesen együttműködve bírt megoldani a két koalíciós párt. El lehet képzelni, mi lehet véresen komoly politikai kérdésekben.