Addig a "humor nagyágyúi" úgy vélték, a kormányt gúnyolni, kifigurázni számukra szakmai kötelesség. Aztán Medgyessy Péter beiktatása után néhány héttel, 2002 augusztusában a műsor készítői bejelentették, a produkció "kevesebbet politizál majd, inkább a kabarés vonulatot erősítik". A főszerkesztő szerint "nem kell haragudnunk a politikusokra". Sokak gyanúja igazolódott be ekkor...

A Heti Hetesben sokszor nem (vagy nem csak) nevettetnek, hanem komoly képpel morális ítéleteket is hoznak. És ezek a megrendült, kioktató, felháborodott bírálatok többször és nagyobb erővel zúdulnak jobbra, mint balra. A mostani szereposztás szerint: az ellenzékre, mint a hatalomra. Ami ebben a műfajban furcsa. Lehet, hogy a hét nagyágyú egy ideje "kevesebbet politizál", de ettől csak még aránytalanabb lesz a dolog. A legfőbb baj azonban nem is ez. A néző (e sorok írója is) az elfogult humorista poénjain is röhög, ha jó, és az elfogulatlanén se, ha rossz. A legfőbb baj a nagyágyúkkal az, hogy a tekintély elszánt rombolása közben maguk is a tekintélyelv elszánt (és szelektív) hívei lettek. Miközben a műsor arra épül, hogy minden közszereplő szabadon kritizálható, akár számára sértőnek, ízléstelennek tűnő módon is, s aki ezt kifogásolja, csak magát teszi nevetségessé, az odamondogatók hisztérikus sértődöttséggel reagálnak a tevékenységüket ért kritikákra. Gálvölgyi János például (egy vidéki napilapban) így: "huszonéves, senkiházi fiatalemberek úgy írnak kritikát, hogy még soha semmit nem tettek le az asztalra. Hát miért érdekeljen engem az ő véleményük?". Ez a legósdibb, csökött tekintélyelvűség hangja. Az, amit oly hevesen rombol műsoraiban. Igaza lenne Nietzschének, hogy ha valaki sárkányokkal harcol, előbb-utóbb maga is azzá válik?

A jelek arra mutatnak, hogy bálványdöntögető nagyágyúinknak is van sérthetetlen házi istenségük: a nagyra hízott egójuk. Akinek az a mestersége, hogy kíméletlenül kifigurázzon másokat, annak a mégoly igazságtalannak érzett viszontkritikán sem illik háborognia. Igen, egy nyitott társadalomban akár a tizennyolc éves kritikustanonc is a szemébe mondhatja a nyugdíjaskorú haknikirálynak, humormesternek, hogy: figyelj, öreg, már nem vagy a régi.

A hazai médiavilág és a magas kultúra tele van önmagukat túlélt "szent tehenekkel", akikre kincstári berkekben vadászati tilalmat hirdetnek. Gálvölgyi talán nem is sejti, hogy az értelmiségi kritika létjogosultságát kétségbevonó, autoriter politikai szándékokat igazolja, amikor így beszél: "Akit maga értelmiségi elitnek nevez, azokra én fütyülök... (...) tudom, van egy jelentős ellenállás a Heti Hetessel és a vígjátékkal szemben is, de én nem nekik játszom (...) én ezzel is úgy vagyok, mint az Istennel: nem kell kettőnk közé közvetítő." Előadó és néző meghitt ölelkezését ne bontsa meg az undok, furkálódó kritikus. A siker legitimál, a kritika, a publicisztika szerzőjét pedig nem legitimálja senki. Máris a politikusok kedvenc slágerénél vagyunk: a senkiházi újságírókat nem választotta senki, mi nem is nekik játszunk, hanem a népnek, mit pofáznak bele folyton? Gálvölgyi pontosan azzal a logikával védi a Heti Hetest, amivel a politikusok támadják. Amivel a politikai humor és publicisztika létjogosultságát is kétségbe lehet vonni.

Másnak meg az fáj, ha nincs kritika. Farkasházy Tivadar telesírta a karácsonyi 168 Órát azzal, hogy "Magyarországon választani kell: vagy az elitkultúra tagja, vagy bohóc lesz az ember. Aki a szórakoztatóiparhoz csapódott, szalonképtelen. Én mégis maradok bohóc. De ennek ára van. Amióta szerepelek a Heti Hetesben, a kritikusok egyetlen könyvemről sem írtak. Hernádi Juci Öreg hölgyéről nem vesznek tudomást, Kern András Spencer Tracyről, Katharine Hepburnről írt darabjára és az én Mosolykommandómra el se jöttek. Bakáts Tibor Settenkedő zsűritag a Megasztárban, Fáy Miklós a köztévé egyik kulturális műsorában látható - mindkettőjük rovata megszűnt az ÉS-ben." Bizony, nem lehet egyszerre gyereket szülni, és szűznek maradni. Amin a plebs röhög, azon az értelmiség fintorog - és szankcionál. Helyesen. A szerkesztők nyilván úgy gondolták, van elég tehetséges szerző, akinek a könyve nem kap émelyítő ingyenreklámot az RTL Klub műsoraiban. És inkább az ő műveiket mutatják be. Nincs azzal semmi gond, hogy valaki értelmiségi létére a széles néptömegek igényeit kielégítendő lemegy kutyába - elnézést a négylábúaktól. Nem sajnálom tőlük a milliós gázsit, de az már nem gusztusos, hogy emellett sokan az adóforintokból dotált köztévés, közrádiós, színházas státusukat is megtartják. Rengeteg ragyogó tehetség van, aki hétszámjegyű gázsiért se hajlandó leengedni a maga mércéjét. Az ő közpénzes szerkesztői, rendezői, igazgatói helyeiket foglalják el. A Sun nevű bulvárlap szerkesztői sose lesznek a BBC-nél műsor-vezetők. Nálunk egy bulvárújság főszerkesztője gond nélkül vezetheti a köztévé hírmagazinját.

Persze nálunk ez megy mindenütt. Főorvos önkormányzati rendelőintézetbe telepíti bagóért magánpraxisát, a köztévé pedig a magáncsatornák utánpótlás-nevelő bázisává és kiégett sztárocskák végső menedékévé züllött. A közszolgálatinak álcázott tévéből jobboldali kormányok alatt dől a röhejes pátosz meg a primitív "pincebörtönös-szájbarúgós-parabolás" manipuláció. Mostanában az értékmentes, látszólag depolitizált, bizniszcentrikus bulvár tombol.

Bulvár, politika és függetlenség normális esetben egymást kizáró dolgok. Nálunk bulvárlapok és -műsorok szerkesztőiből pillanatok alatt lehet kampányfőnök, kormányszóvivő, akik majd habozás nélkül vedlenek vissza újságíróvá. Értelmiségi médiasztárjainknak az összeférhetetlen szerepek váltogatása nem okoz gondot. Büszkén, felvetett fővel, kamera előtt pózolnak, kvázi politikai tanácsadói szerepben. És nagyon megsértődnek, ha kétségbe vonják függetlenségüket. "Az a független újságíró, aki sosem találkozik politikussal? Az a független értelmiségi, aki szóba sem áll senkivel?" - ezek Farkasházy álnaiv kérdései. Nem, független értelmiségi (újságíró) az, aki nem fogad el kormánykitüntetést, állami plecsnit, párt által létrehozott sajtódíjat. Aki nem bratyizik kerti partikon az egyik oldal politikusaival, nem tűnik fel kormányfőjelöltek kíséretében.

Nem az odamondogatáshoz - ahhoz kell bátorság, hogy valaki felálljon és azt mondja: nem dolgozom olyan tévében, ahol tanácsadónak álcázott cenzorok tevékenykednek.

A szerző újságíró