Hogy a helyi hatalommal, vagyis a helyi társadalom problémáira vonatkozó döntések tényleges helyi birtoklásával mi a helyzet, azt nem könnyű kibogozni. Nemrégiben Draskovics Tibor pénzügyminiszter és az előző kormány most ellenzékben ülő pénzügyminisztere, Varga Mihály nagyon egyetérteni látszottak abban, hogy az önkormányzati szféra "ésszerű karcsúsításával" lehetne valami erőt nyerni, értsd: költségvetési pénzeket megtakarítani. Márpedig ha a központi hatalom, bármire hivatkozva, kénye-kedve szerint értekezik és döntöget a helyi önkormányzatokról nélkülük, akkor nem nagyon lehet beszélni helyi hatalomról. Az ellenzéki politikus persze - ahogy a lapok írták - gyorsan elhatárolódott saját magától, de ami jóval figyelemreméltóbb: parlamenti felszólalásában az önkormányzatok működéséért felelős belügyminiszter asszony saját, takarékosságra törekvő minisztertársától határolódott el. Mindebből talán tétován arra lehet következtetni, hogy ma még vannak önkormányzatok, és keretükben némi helyi hatalom is érvényesül. A helyi hatalom tizenöt évvel ezelőtti hamvassága azonban már odalett, s a pártpolitikai civakodások, esetenkénti tehetetlenségek, a nyilvánosságra került visszaélések - úgy általában is - megtépázták az önkormányzatok ideális, jó hírét.

Nem kellene azonban elfelejteni, hogy az 1989-es politikai rendszerváltás nem pusztán a központi államhatalmi intézményeket formálta demokratikussá, hanem először az ország újkori történetében a községek és városok olyan önkormányzatokat alakíthattak, amelyekben a helyi társadalom akarata nyilvánult meg. Előzőleg ilyen a magyar történelemben nem volt. A központi hatalom túlsúlyával szemben mi csak a nemes vármegyére emlékezhetünk, amely persze nemcsak a Habsburg-féle központosításnak törekedett ellenállni, de helyi hatalmat se tűrt meg a falvakban. Az 1867-es kiegyezés után aztán ezt a vármegyét is államosították. Különféle modernizációs hullámok következtek a központi államigazgatás ésszerűsítésének jegyében, de egyik sem tette lehetővé - kivéve a nagyobb városokat - a helyi önkormányzatiság kialakulását. A rendszerváltás során azonban a demokrácia, a népakarat érvényesítéseként ez megvalósulhatott. Így lett háromezer-kétszáznyi önkormányzat Magyarországon. A régi szisztémából kikászálódó, esetenként a helyi népszavazás intézményes gyakorlásával a tanácsrendszer kényszerközösségeiből kiváló, és így is megszaporodó önkormányzatok az ország parlamentáris demokráciájának élő társadalmi szövetét jelentették. - Ma meg már csak azt hajtogatjuk, hogy milyen sok az önkormányzat, milyen sokba kerül ez nekünk.

A 3200 kerek szám, de nyilván csak egy olyan jelzőszám, ami sok és egymástól merőben eltérő tartalmakat takar. A helyi és a központi államigazgatás szakemberei sokat tudnának erről mesélni. Meg arról is, hogyan lehet magunkat Nagy-Britanniához hasonlítani, hisz a fent említett miniszterközi szóváltásban hangzott el, hogy ott csak 500-600 önkormányzat van. Bizony, odavan az angliai, sokfunkciójú önkormányzatok viktoriánus aranykora, ami pedig valamikor olyannyira elnyerte Kossuth Lajos tetszését. Egyrészt a második világháború után kiépülő jóléti állam hajtott végre nagyfokú központosítást az egészségügy, a közművek stb. centralizálásával, másrészt a jelentős mértékben pártpolitikai és ideológia indíttatású, a helyi hatalmat jelentő, választott testületek erejét megtörő, Thacher-féle reformok fokozták ezt a mai mértékre. A mai, a miénkhez képest valóban jóval kisebb számú önkormányzat, ami csak grófsági, körzeti szinteken létezik, valóban nem annyira elaprózott, mint a mi önkormányzati rendszerünk. Csakhogy: a konzervatív kormányzat azzal párhuzamosan, hogy 22 ezerre csökkentette az önkormányzatok választott tisztviselőinek a számát, felállított mintegy öt-hatszáz furcsa hivatalt, amelyben csak a központilag kinevezett igazgatósági tagok száma vagy 60 ezerre rúg. Ezeket hívják szaknyelven és betűszóval QANGO-knak (quasi-non-government-organisation), amelyek névlegesen független, de valójában kormánydöntés alapján, közpénzből finanszírozott szervezetek. Kifundálásukkal és működtetésükkel radikálisan csökkent mind az önkormányzatoknál, mind a központi, miniszteriális intézményeknél statisztikailag nyilvántartott köztisztviselők létszáma. Így látszólag egyszerre karcsúsodott az állam központi és önkormányzati hivatali teste. Hogy aztán ezeknek a nevükben nem kormányzati intézményeknek például 1996-ban 46 milliárd fontsterling volt a költségvetésük - a kormány által kezelt költségvetés egyharmada! - az már más kérdés. Messziről mi akár azt is megengedhetjük, hogy szakszerűen, jó eredményekkel működnek, bár a brit korona sok alattvalója szerint csak a központosítást és a bújtatott bürokráciát növelték. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a 3200 hazai önkormányzattal szemben a nagy-britanniai 500-600-as szám fölmutogatása önmagában az égvilágon semmit se mond.

Ma Nagy-Britanniában a Munkáspárt van hatalmon, de azt hallani, hogy az egyébként nagy hatalmú pénzügyminiszterét azért bírálják, mert ígéretével szemben tavaly, egy év alatt 260 ezerrel növekedett az állami alkalmazottak száma. Ebben természetesen az önkormányzati alkalmazottak is benne vannak. S a jobboldali sajtó gúnyosan emleget olyan önkormányzati álláshirdetéseket, amelyekben a "szomszédság-büszkeség menedzsere", vagy a "dohányzásról való leszoktatás tanácsadója" állásokra vennének fel pályázókat évi 30-32 ezer fontért. Vagyis a brit önkormányzatok a közegészségügy, a helytörténet ápolása, bűnmegelőzés, kulturált szabadidő-eltöltés, s száz más, az életmód javítását célzó ügy érdekében minduntalan növelgetik alkalmazottaik létszámát. Ők tudják, az ő bajuk!

Vagyis lehet a 3200 darab önkormányzatot elviselhetetlenül soknak tartani, lehet - sőt kell - észszerűsítő ötleteken gondolkodni, de ne ringassuk magunkat olyan illúziókba, hogy a történeti léptékben mindegyre növekvő egészségügyi, oktatási, rendvédelmi stb. feladatokban való központi vagy helyi állami részvétel csökkenthető. Sok minden privatizálható, kivéve a társadalom jólétéért való állami felelősség. Ennek pedig központilag is és helyileg is számos, az alkalmazotti létszámban is megmutatkozó következménye van.

És különben is, legalább emlékezzünk a helyi hatalom hírére és hamvára.