Zászlósbora, a tokaji aszú "a borok királya, a királyok bora", de még a nagy borfilozófus, Hamvas Béla szerint is a hegyaljai bor olyan királynő, melyről "az egész világ tudja, hogy sehol máshol nem található díszei vannak".

Sajnos manapság Tokaj-Hegyaljáról nem borainak kiváló minősége, nemzetközi sikerei, a vidék egyedülálló szépsége vagy történelmi emlékhelyei jutnak eszünkbe, hanem a hozzá kapcsolódó sorozatos belpolitikai botrányok. Miközben a média valamiféle Eldorádót, mesés meggazdagodási lehetőséget sugall a vidékkel kapcsolatos politikai témájú tudósításaiban, a valóság az, hogy Tokaj-Hegyalja településeinek többsége a rendszerváltás óta súlyos gazdasági és szociális problémákkal küszködik. Az országban itt a legmagasabb a munkanélküliség (19,4 százalék!), nagyon alacsony a gazdasági aktivitás, emiatt a hegyaljai önkormányzatok szűkös anyagi forrásai szinte kizárólag oktatási és egészségügyi intézményeik fenntartására és szociális segélyekre fordítódnak. A gazdaság, a turizmus fejlesztésére nagyon kevés pénz jut, az önkormányzatok a helyi vállalkozásokat nem tudják érdemben segíteni.

Az egyes pártokat a vidék, a mezőgazdaság problémái sajnos elsősorban szavazatszerzés céljából érdeklik. Ezek enyhítése csak szavakban fontos nekik. Úgy tűnik, Hegyaljának óriási peche, hogy a tokaji bor, az aszú nemzeti szimbólum. A pártok szeretik a szimbólumokat, így aztán belekontárkodnak mindenbe, amitől hozzá kapcsolható belpolitikai előnyöket remélnek. Ilyen a Tokaji Borkombinát, mai nevén a Tokaj Kereskedőház, általában a hegyaljai szőlőbirtokok privatizációja, horribile dictu "külföldiek kezébe juttatása". Emlékszem, államtitkárként milyen meleg pillanatokat éltem át Tokaj városának sportcsarnokában, amikor az Antall-kormány nevében Kupa Mihály bejelentette a borkombinát részleges magánosítását, s az én feladatom volt az önálló pincészetek (chateaux) kialakításának előnyeit ecsetelni az öklüket rázó, fütyülő helybélieknek. Voltunk mi minden: haza- és nemzetáruló, idegen érdekeket kiszolgáló senkiháziak. Szerencsére nem hátráltunk meg, s a privatizációnak köszönhetően a borkombinát romjain olyan nagyszerű pincészetek jöttek létre, mint a Degenfeld, a Disznókő, a Hétszőlő, az Orémus, a Pajzos, a Megyer és a Royal Tokaji. Mindegyikük hatalmasat fejlődött az elmúlt másfél évtizedben. Együtt mintegy 50-60 milliárd forintnyi fejlesztést valósítottak meg napjainkig. Új szőlőket telepítettek, korszerű feldolgozókat, palackozókat, pincéket, éttermeket és szállodákat építettek, s a magyar állammal ellentétben nem sajnálták a milliárdokat az aszúbor nemzetközi hírnevének visszaállítására sem. Sok embernek adnak munkát s biztosítanak tisztes megélhetést azzal, hogy szőlőjüket jó áron felvásárolják. Munkájuk eredményeképp a tokaji bor valóságos reneszánszát éli. A Disznókő New Yorkban, a Hétszőlő Párizsban, a Royal Tokaji Bordeaux-ban aranyérmet nyert borai már árban is a világ élvonalába tartoznak. Ki foglalkozik ma azzal, hogy e pincészetek kivétel nélkül külföldiek tulajdonában vannak? Sikereiket magunkénak érezzük, büszkék vagyunk borászaikra, Árvay Jánosra, Áts Károlyra, Bacsó Andrásra, Kovács Tiborra és a többiekre, akik "idegen tőke szolgálatába állva" öregbítették e különleges hungaricum hírnevét szerte a világon.

Tárgyilagos politikusok bizonyára elismerik, hogy az eddigi privatizáció Tokaj-Hegyalján is pozitív eredményeket hozott, de ők kevesen lehetnek, vagy nem tartoznak pártjukon belül a véleményformálók közé, mert a mai ellenzéki és kormánypártok egymással vetekedve bizonygatják, hogy a Tokaj Kereskedőházat újból a tartós állami tulajdonok közé kell sorolni. Ésszerű gazdasági indokot felhozni emellett nem lehet, de a politikusok nem is ilyenek alapján döntenek. Az állami tulajdonban hagyott kereskedőház másfél évtizede botránykő. Kevesen tettek annyit a tokaji borok lejáratásáért, mint ez a társaság. Boraikat megalázó áron, időnként megrendítő minőségben és kiszerelésben (műanyag palackban!) árulják bel- és külföldön egyaránt. A rendszerváltás óta közel tízmilliárd forint állami támogatást és tulajdonosi tőkejuttatást szerző társaság a tőkepiacon annyit sem ér, mint egykori legkisebb pincészete, melyet a kilencvenes évek elején privatizáltak. Mi itt a megmaradt nemzeti érték, melyet óvni kellene a magántőkétől? Bátran kijelentem: a Szarvas-dűlőt leszámítva semmi.

Dühös és csalódott vagyok, hogy sokadszori nekirugaszkodásra sem sikerült magánkézbe juttatni a kereskedőházat. Pedig most még a politikai kockázat is minimális volt, miután csak hazai befektetők jelentkeztek a pályázatra. Az agyaglábú óriás marad tehát állami tulajdonban, előre vetítve újabb botrányok sorozatát. Nesze neked, drága magyar hungaricum!

De legalább tisztelnénk azon magyar honfitársainkat, akik minden ésszerű anyagi megfontolást félretéve borászati vállalkozásba kezdtek Hegyalján! Nem Eldorádó ez, hanem keserves és költséges küzdelem. Kevesen tudják, hogy egy hektár új ültetvény telepítése a föld megvásárlásán felül 10-12 millió forintba kerül a minőségi aszútermelést lehetővé tévő hegyoldalakon. Igaz, hogy eddig ennek felét a költségvetés állta, de az öt-hatmilliós saját befektetés megtérülésére sincs remény 10-15 évnél hamarabb. Ez a lehetőségük is csak azoknak van, akik saját szőlőjükből különleges minőségű aszúbort képesek előállítani, s azt magas áron eladni. Egy hektár szőlő termelési értéke ugyanis a jobb években sem több félmillió forintnál, melynek jövedelemtartalma legfeljebb 10 százalék. Így tehát ne is számoljuk, mikor térül meg a befektetése annak, aki csak a szőlőtermelésig jut el, még ha kapott is állami támogatást a telepítéshez. A hegyaljai ember ezzel persze tisztában van, nem is telepít szőlőt már régóta. Az ültetvények 80-90 százaléka vészesen elöregedett, többségük egy évtizeden belül kivágásra érik. Én hovatartozástól függetlenül üdvözlök minden vállalkozót - beleértve a politikusokat is -, aki itt szőlőt telepít, és megpróbálkozik a borászattal. Megnyugtatom a tisztelt olvasót, ebből nem fognak meggazdagodni. A már másfél évtizede itt tevékenykedő új pincészetek többsége még mindig veszteséges. Nyereséges gazdálkodásra a közeljövőben is csak akkor számíthatnak (talán), ha Tokaj fölül elvonulnak a mesterségesen gerjesztett politikai viharfelhők, s a hegyaljai bor jó hírének visszaállítása, gazdasági alapjainak megerősítése fontosabb lesz a sanda szándékú szavazatszerző kampányakcióknál. Ha nem, akkor Tokaj szőlővesszei nektárjának zamatára már unokáink sem emlékeznek majd.

Raskó György a Royal Tokaji Borászati Kft. ügyvezető igazgatója