- Nyolcszáz oldal. Meddig dolgozott rajta?

- Csak hétszázhetven oldal... A nyolcvanas években írt A Jövevény című regényem olyan - valóban létezett - lengyel szektáról szólt, amelynek a vezetője azt állította magáról, hogy Jézus Krisztus újratestesülése. Izgalmas anyag volt, szerettem, az olvasók aztán kevésbé. Írás közben arra gondoltam: az eredeti történet lenne az igazi, de nagyon tartottam a dologtól, és csak 1992-ben kezdtem hozzá. Akkor írtam is egy húsz-harminc oldalas szöveget, de anynyira pocsék lett, hogy megrettentem, és nekiláttam olvasni.

- Akkor, ha jól számolom, legalább tizenkét éven át dolgozott rajta. Mi volt a tétje ennek a munkának? Miért kellett, miért volt érdemes ennyi energiát beleölni?

- Óriási volt a tétje: a lehető legnagyobb témához nyúltam, amely nekünk az európai kultúrkörben adva van. Egyúttal olyan témához is, amelyet az évezredek során páratlanul sok vallási, ideológiai és politikai célra használtak, amelyet a papok, a történészek és az írók szinte felismerhetetlenné tettek. Persze minden nagy mítosznak ez a sorsa: akiben az alaptörténet valamiért eleven, az variálja. Bennem, aki nem vagyok vallásos, természetesen másképpen eleven, mint azokban, akiknek hitbéli közük van ehhez a történethez, amelynél megrázóbb talán soha nem keletkezett. A korabeli vallásokat is meg kellett tanulnom természetesen.

- Volt valami előnye vagy hátránya a vallástalanságának?

- Inkább előnye volt talán: semmiben sem lehettem bizonyos, mindent meg kellett ismernem, fel kellett kutatnom, el kellett gondolkoznom a forrásokon, újabb forrásokat kellett előteremtenem, semmit nem hittem eleve. És ami a lényeg: meg kellett tanulnom a kétezer évvel ezelőtti világ mindennapjait, hiszen az életnek az a valódi közege, nem pedig valamely elvont erkölcsiség vagy filozofikus magasság, amely felől a múltat ábrázolni szeretik. Az a tapasztalatom, hogy a lelkiismeretes munka mindig meglátszik a művön. Amit nem maximális energiával írnak, az nem lesz elég mély és erős, legyen szó egy pár oldalas novelláról vagy egy hosszú regényről. Egy kurta novellát is lehet évekig írni, csak jót tesz neki. Nálunk még mindig romantikusan képzelik el a szerzőt: ül a fenenagy magányában, lelkében a nemzet és a világ üdve, a távolba mereng, inge nyitva, tökrészegre issza magát, és veszett ihletében alig győzi papírra kaparni a művet. Holott a szerző végtelenül gazdaságosan szervezi az idejét, könyvtáraz, jegyzetel, aláhúz, kihúz, racionálisan mérlegel, eldob, javít, a jelzőt keresi, újabb forrás után néz, összeveti a régi szerzőket, és hamisításokon kapja őket, szóval igen komoly munkát végez, és pontosan tudja: különösen egy enynyire érzékeny, sokféle előítélettel terhelt téma esetében nem mindegy, miként formálja meg a művét.

- És akkor még nem beszéltünk a fogadó közeg állapotáról.

- Úgy érzékelem, hogy ma tizedannyi olvasóra számíthatok, mint húsz éve, de mindig úgy gondoltam, hogy a számomra adatott pár évtizedben a körülményekre való tekintet nélkül kell dolgoznom.

- A Fogság kalandregény is, mégpedig a javából. Egy testi hibás, rövidlátó zsidó, Uri életét mondja végig, ahogy az Krisztus megfeszítésének századában, a Róma, Jeruzsálem, Alexandria háromszögben, oly sok megpróbáltatással lezajlott. Miért éppen ő a történet hőse?

- Úgy véltem, a hagyományos fejlődésregény vagy beavatásregény ma is kedvező forma, tehát tájékozatlan, naiv fiatal hőst választottam, aki fejlődőképesnek bizonyul. Annyi kaland után, amelyeken keresztülhajszolom, nem csoda, ha megokosodik. Úgy látom, azok a művek jutnak el a lélekig, amelyek képesek az emberiséget reprezentáló, nagy főhőst produkálni. Olyat, amilyen típusú még nem volt. Uri nem művész, nem császár, nem hadvezér, nem vallásalapító, semmiben sem igazán kiváló, ám felettébb normális ember, aki sokféle súlyos meghatározottságban kénytelen élni, ahogy éppen lehet - mint mi szinte valamennyien. Arra vágytam, hogy a közember odisszeáját írjam meg egy rendkívüli korszakban, amely kétezer évre megszabta az emberi életet.