A Kurdisztáni Hazafias Szövetség (PUK) elnöke államfőként reprezentatív tisztséghez, ám annál kevesebb tényleges politikai hatalomhoz jutott. Az iraki alkotmány ugyanis a miniszterelnököt és annak kormányát avatja hatalmi központtá. Abban azért senki sem kételkedik Irakban, hogy Talabani ízig-vérig profi politikus.

1933-ban született Koj Szandzsák faluban, Kirkuktól északra befolyásos család sarjaként. Jogot végzett a bagdadi egyetemen, s folyékonyan megtanult több nyelven, köztük angolul és franciául. Már fiatalon csatlakozott a kurd nacionalizmus atyjának tekintett legendás kurd vezető, Musztafa Barzáni mozgalomához. Barzáni autonómiát akart kieszközölni a kurdok számára, akiket a brit mandátum akaratuk ellenére arra kényszerített, hogy egy rajzasztalon megtervezett soknemzetiségű Irakban éljenek. Az autonómiaköveteléseket azonban a bagdadi vezetés rendre elutasította.

1961-ben ezért Barzáni fegyverbe hívta követőit, s ezzel kezdetét vette a kurd felkelés. Három évvel később Talabani összekülönbözött Barzánival, s saját mozgalmat hívott életre. Ezt követően indultak meg - s húzódtak évtizedeken át - a kurd belharcok.

A mondandójába szocialista elemeket keverő Talabani elsősorban a városi népesség körében tett szert sok támogatóra. A hozzá hű kurdok és a Barzáni fia, Maszúd vezette vetélytárs Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP) követői közötti ellenségeskedés még a legnagyobb veszély közepette sem hagyott alább: Irak diktátora, Szaddám Huszein 1988-ban támadásba lendült Kurdisztán ellen, s hadserege egész falvakat tett a földdel egyenlővé. Csak a Halabdzsa kurd település elleni gáztámadás ezrek életét követelte.

Az 1991-es első öböl-háború után Talabani belekóstolhatott a kormányzásba: Washington jóváhagyásával autonóm kurd övezet létesült Észak-Irakban. Az ekkor kialakult felállás a mai napig érvényes: a PUK ellenőrzi a kelet-kurdisztáni Szulejmáníja tartományt, míg nyugaton, Dohuk és Erbíl tartományokban a KDP az úr.

A két kurd párt egészen a 90-es évek végéig harcolt egymás ellen, Barzáni egy ízben nem átallott az ősellenség Szaddám Huszeinhez fordulni segítségért. Az idén januári választások előtt azonban a PUK és a KDP stratégiai okokból szövetségre lépett egymással, s közös listájuk az előkelő második helyen végzett a megmérettetésen, megfelelő alkupozícióba juttatva a kurdokat ahhoz, hogy a jó öreg Talabanit tegyék meg Irak elnökévé.