Bushtól nem mindenki kap demokráciacsomagot
Két rivális ázsiai ország közül az egyik régi demokrácia, többpártrendszerrel, toleráns vallási és emberjogi politikával, a másik alkalomadtán a terroristákkal is összejátszó katonai diktatúra, amelyik titokban Iránnak és Észak-Koreának juttat atomtechnológiát. Vajon melyik kap az amerikaiaktól nukleáris csapásmérésre alkalmas vadászbombázókat? Hát persze, hogy az utóbbi.
Logikus, elvégre Pakisztán fontos szövetséges, míg Indiát Washington hagyományosan gyanakvással kezeli, amiért az a hetvenes-nyolcvanas években a Szovjetuniótól vett fegyvert. Condoleezza Rice külügyminiszter megpróbálta megmagyarázni a dolgot: Musarraf tábornok, pakisztáni elnök nem ingyen kapja a nagyjából másfél évtizede áhított fegyvereket, hanem azért, hogy mondjon le katonai rangjáról, és ezután érje be a polgárival. Azonkívül Rice kifejezte óhaját, miszerint jó volna, ha 2007-ben választásokat tartanának Pakisztánban.
Az elv, miszerint az amerikai érdekeknek az felelne meg, ha a világ mind nagyobb részén lenne parlamentáris demokrácia, nem újdonság. A második világháború után Harry Truman, majd John F. Kennedy és Lyndon B. Johnson is így gondolták. Mindhárman demokrata pártiak voltak, külpolitikájukat tekintve pedig héják. Az elmúlt négy évben az amerikai külpolitikát irányító neokonzervatívok onnan kapták a nevüket, hogy régebben ők is demokrata pártiak voltak, csak Carter és Clinton idején elegük lett a liberálisok új keletű "puhaságából", és átmentek a republikánusokhoz.
Az amerikai sajtóban sokan úgy gondolják, hogy az Egyesült Államok George W. Bush első négy évében mindenképpen lerohanta volna Irakot. Az elhatározás már 2001 tavaszán megszületett, a szeptember 11-i terrortámadás, ha egyáltalán befolyásolta, inkább késleltette, semmint előrehozta a terv megvalósítását. Az igazi ok Izrael védelmén kívül a mélységes meggyőződés a "jó szándékú amerikai hegemónia" áldásos hatásában, abban, hogy legjobban a demokrácia terjesztése szolgálja az Egyesült Államok érdekeit. Ami új az 50-es és 60-as évekhez képest: a Szovjetunió felbomlásával megnyílt a lehetősége annak, hogy mindezt a katonai erő alkalmazásával, vagy legalábbis az azzal való fenyegetéssel valósítsák meg. Mivel Kína nem túl gyorsan, de állhatatosan növeli katonai erejét, behatárolt idő, talán két-három évtized áll az USA rendelkezésére.
A jobb- és baloldali publicisták most azon vitatkoznak, hogy az "arab tavasz" vajon Bush zseniális meglátásának és sziklaszilárd kitartásának köszönhető, vagy inkább az előző évtized aprómunkájának, amelynek pozitív hatását csak lerontja a mohamedánokat radikalizáló és Amerikával szembeállító iraki háború. A német Der Spiegel és a brit The Independent ennek kapcsán azt kérdezi, "Lehet, hogy Bushnak igaza van?", a francia Le Monde szerkesztőségi cikket írt Arab tavasz címen, a neokonok győzelmet ünnepelnek. Ám még nem biztos, hogy a palesztin, afganisztáni és iraki választás, vagy a libanoni függetlenségi mozgalom megerősödése egy tartós tendencia első jele, vagy csak az amerikai fegyverek árnyékában zajló átmeneti folyamat. Nagyszerű, hogy Szaúd-Arábiában helyhatósági választásokat tartottak, ennél csak az lett volna demokratikusabb, ha azon a nők is részt vehettek volna. Jó hír, hogy Egyiptomban többjelöltes elnökválasztásra készülnek. Csak az a baj, hogy előre lehet tudni, az nyer majd, aki egyes jelölés esetén is befutott volna.
Grúziában és Ukrajnában amerikai segítséggel, Kirgíziában valószínűleg anélkül népfelkelés söpörte el a poszt-szovjet hatalmat. Vlagyimir Putyinnak azonban a Fehér Ház nemcsak a csecsenföldi mészárlást nézi el, hanem a demokrácia intézményei, például a szabad sajtó ellen viselt háborút is. A pozsonyi csúcson Bush kicsit megdorgálta Putyint, de annyira nem, hogy az hazatérve bármit tegyen.
Általában véve, a nagy dérrel-dúrral beharangozott amerikai demokrácia-csomagból csak Afganisztánnak és a Közel-Keletnek jut valami, a többiek nemhogy növekvő, de inkább gyengülő támogatásra, rossz esetben csak szavakban megnyilvánuló biztatásra számíthatnak. A húsz éve elfelejtett Dél-Amerikát csak most kezdik újra felfedezni, miután egyre-másra baloldali elnökök kerülnek hatalomra. A kongresszus a Bush által demokráciaépítésre Ukrajnának kért 60 millió dollárból csak 33,7 milliót szavazott meg. Bush elnöksége alatt a kelet-európai demokráciaprogramra szánt összeget 38, a volt Szovjetunióra fordítandó keretet 46 százalékkal csökkentették. A Human Rights Watch washingtoni igazgatója, Tom Malinowski a The Washington Postban azt nyilatkozta, hogy az elnök nem támasztja alá pénzzel a mondanivalóját: - Országonként és régiónként nagy különbségek vannak a kormánynak a demokrácia előmozdítása melletti elkötelezettségében. A Carnegie békealapítvány demokráciaprojektjének igazgatója, Thomas Carothers szerint sok ország egyáltalán nem kap demokráciasegélyt, egyesek pedig még az eddigit is elveszítik, mert "senkit sem érdekelnek".
Az amerikai kormány nemzetközi segélyeket folyósító szervezete, az USAID tavaly már két évvel korábbi költségvetése kétszeresét, 1.2 milliárd dollárt költött, de a növekményt teljes egészében Irakra és Afganisztánra fordították. A két ország nélkül az USAID ugyanazzal a 685 millióval gazdálkodik, mint 2002-ben. A jövőre a kelet-európai új demokráciáknak - köztük Szerbiának - szánt, a korábbinál eleve kevesebb 382 millió dollárból a kongresszus elvett 14 milliót. Az Oroszországnak és további 11 volt szovjetköztársaságnak juttatandó 560 millióból 482 maradt - két éve még 894 millió jutott.
A Bush által meghirdetett demokráciadoktrína több sebből vérzik. Az Egyesült Államok egyrészt napi politikai és katonai céljainak rendeli alá a meghirdetett elveket, másrészt nincs elég pénze ahhoz, hogy szándékait mindenütt tettekkel támassza alá. Bushnak már csak másfél éve van, mert a 2006 novemberében esedékes törvényhozási választások után már kezdődik a 2008-as elnökválasztási kampány. Musarraf, Mubarak, Putyin vagy a szaúdi királyi család nyugodtan aludhat, hatalmát, ha valamitől, nem Amerikától kell féltenie.
Washington, 2005. április
